1. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt, remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Van benne Chris, sok Chris :D
Jó olvasást!

Puszi :)

1. fejezet

(21 évvel később)

Chris Eric szobája mellett állt, háttal a falnak dőlt, hallott egy durranást, azóta csend volt odabenn. Be kellene mennie az öccséhez, de rettegett, nem tudta, hogy el tudja-e viselni, ha meggyűlölte a hazugságai miatt. A fejét oldalra döntötte, valaki közeledett hozzá a folyosón. Bizonytalan, finom léptek, halk pihegő légzés, kissé ijedt volt az illető és határozatlan. Rosie volt az, messziről megismerte. Elmosolyodott, és nézte, ahogy odaér hozzá a folyosón.

– Még bent van? – kérdezte a lány nemtörődömöt játszva, amin ismét mosolyognia kellett.

– Bent – bólintott. – Magában nem tett kárt, de a szobáról ez nem elmondható.

– Josh beszélni akar veled – váltott témát.

– És te lettél a hírvivő? – mosolyogott a lányra féloldalasan.

– Hát én vagyok az egyetlen, aki nem akar kinyuvasztani téged a családból – viccelt Rosie.

– Ekkora sikere sincs másnak az száz százalék – mondta halkan. – Dolgozó? – kérdezte aztán, mire a nephilim bólintott. A vadász elindult, hogy beszéljen a férfival, de még utána szólt.

– Chris – mondta ki a nevét kedvesen, visszanézett rá, mire elmosolyodott. – Jó, hogy itt vagy.

Sosem volt az érzelmek mestere, általában csak elviccelte az ilyesmit, vagy kigúnyolta azt, akivel beszélt, de most egyiket sem akarta. Rosie komolyan gondolta, amit mondott, és mélységesen megbántaná, ha nem venné ezt észre. Így inkább csak halványan elmosolyodott, majd belépett a dolgozó szobába. Bent egy pillanatra megtorpant, ahogy a régi emlékek a szemei elé tódultak. Furcsa érzés fogta el, nem az otthon meleg szeretete, éppen ellenkezőleg, gyűlölte ezt a szobát, túlzottan emlékeztette az apjára. Régen nem járt már ebben a helységben, utoljára az elrablása előtt volt itt. Nagyjából ugyanúgy nézett ki a könyvtár, mint gyermekkorában, csak pár dolgon változtattak. Sok könyv, és fontos irat elpusztult azon az estén, de nagyrészt pótolták már őket az évek során.

– Gyere bentebb! – intett neki Josh, eddig nem is figyelt fel a férfire, most viszont felocsúdott. A családfő az asztalnál ült. Az arcán egy hosszú, friss vágás éktelenkedett, de egyébként úgy tűnt, jól van.

– Örülök, hogy egyben látlak Chris – mosolyodott el halványan, mire a fiú csak bólintott.

Chris megbökdöste a piszkavassal az égett fadarabokat, pár pillanat múlva újult erővel kezdet lobogni a tűz. Miután beszámolt Joshnak mindenről, ami vele történt az utóbbi időben, mindenről, amiről tud és arról, hogy mi volt ezen az estén, abbahagyta a mondandóját. A férfi egyszer sem szólt közbe, nem kérdezett semmit, nem fűzött hozzá semmit. Még mindig a tűzbe bámult, nem akaródzott elfordítani a tekintetét róla, nem akarta látni Josh reakcióját, nem akarta tudni, hogy mint gondolhat róla. De a régi bőrfotel megnyikordult mögötte, amikor előre dőlt a benne ülő idősödő nephilim.

– Min gondolkozol? – elégelte meg Josh a várakozást.

– Semmin - vonta meg a vállát a fiú –, és mindenen. Semmin, ami fontos lenne.

– Furcsa lehet hazatérni annyi év után – bólintott a férfi –, és nehéz.

– Ez nem az otthonom – nézett még mindig konokul a tűzbe. – Nekem nincs otthonom.

– Te is tudod, hogy ez nem igaz – rázta meg a fejét a férfi. Chris felsóhajtott, majd megfordult, hogy szembenézzen vele.

– Csak ennyit akartál? – kérdezte, és az ajtó felé indult.

– Dehogy, adni akarok valamit, amit már régóta tartogattam neked – a fiú megtorpant, és kíváncsian fordult hátra.

Josh kivett a zsebéből egy kulcsot, és kinyitotta az íróasztal egyik fiókját. Egy régi bőrkötéses könyvet vet ki belőle, és az asztalra helyezte. Chris visszalépett, és a kezébe vette. A bőrkötés már kissé megkopott az évek, és a használat során, az oldalai is megsárgultak már, amikre szálkás betűkkel tollal írtak. Egy férfi kézírása volt, mégis gondos, és talán még szépnek is nevezhető. A fiú ismerte, eleget látta gyermekkorában, mindig az apjánál, minden egyes este. Az édesapja naplóját tartotta a kezében.

– Mi ez? – forgatta meg értetlenül.

– Apád naplója. Túlélte a tüzet, minden pörkölődés nélkül, és még utána is folytatta az írását – nem kellett magyarázni, hogy az utána alatt mire is céloz, Chris nagyon jól tudta.

– Mihez kezdjek vele? – kérdezte még mindig meglepetten.

– Érdekes dolgokat találhatsz benne – függesztette rá a szemeit a férfi várakozóan.

– Azt akarod, hogy olvassam el? – emelkedett meg Chris szemöldöke, szinte eltűnt a kócos haja alatt, amit ideje lett volna már megnyírni.

– Hasznos lehet – bólintott.

– Nem olvasok el egy naplót – tiltakozott a fiú.

– Hidd el, nem zavarná.

Chris újra megforgatta a kezei közt, majd találomra kinyitotta, az első dolog, amivel szembetalálta magát a saját neve volt az eltűnése idején. "Mindent kipróbáltam, de nem tudom, hogyan találhatnám meg azt a démont, aki elvitte Christ. Mintha nem is létezne, semmit sem találtam róla..." A fiú becsapta a könyvet, és olyan erősen szorította, hogy elfehéredtek az ujjai. Nem tudta, hogy az apja kereste, sokkolta ez az információ. Gyűlölte őt, mindig is gyűlölte, sosem tudott neki megbocsátani a tetteiért.

– Mit vársz tőlem?– kérdezte idegesen. – Bocsássak meg neki? Felejtsem el, hogy sosem törődött velem? Hogy magamra hagyott? Vagy, hogy meg akart ölni? Bocsássak meg, csak mert írt rólam pár sort egy vacak füzetbe?

– Tudom, hogy ez nehéz, de nagyon szeretett – vette a védelmébe a halott barátját. Chris horkantva felnevetett, keserű hang volt ez, talán sosem hallott szomorúbbat a férfi. – Mindent leírt ebben – mutatott az apró könyvecskére.

– Tudod, mindig irigyeltem Alexet, és Jasont – fordult el a fiú, és újból a tűzre vezette a tekintetét, még le is guggolt a kandalló elé. – Mindig, amikor nálunk voltatok, Eric nem emlékszik, mert még kicsi volt, de én igen, nagyon is, mindig azt láttam, hogy ugyanúgy szereted mindkét fiad, egy minimális különbség nincs kettejük közt, egyiket sem szereted kevésbé. Én ezt sosem tapasztaltam. Nem tudod, milyen úgy felnőni, hogy tudod, a saját apád eldobna magától, ha tehetné. Bármit tettem az sosem volt elég jó, neki semmit sem jelentettem, mert nem voltam kiválasztott – hiába próbált erősnek tűnni a hangja mégis megcsuklott a végén.

– Chris... – kezdte a férfi, de a szavába vágott.

– Tudod, imádtam az öcsém, még ha féltékeny is voltam, és örülök, hogy őt választotta, és nem engem – állt fel a fiú ismét.

– Eric nem bírta volna elviselni, amin te keresztülmentél – bólintott a férfi. – Mindig is te voltál az erősebb, amikor gyerekek voltatok, akkor is.

– Csakis egy dolgot sajnálok – folytatta Chris, mintha a másik semmit se mondott volna –, hogy elvette tőlem a jogot, hogy szíven szúrjam az apám – döfött bele a vassal a tűzbe dühösen. 

Csend állt be a beszélgetésbe, egyikük sem tudott mit mondani a másiknak, végül Chris törte meg újra.

– Mióta tudod? – kérdezte rá se nézve a férfire.

– Mindig is tudtam – válaszolt amaz halkan. – A Tanács többi tagjától eltérően, én nem azt látom, amit akarok, hanem ami a valóság.

– Miből jöttél rá?

–Túl lentről szúrtak, ahhoz, hogy te legyél az – magyarázta a férfi. – Jól ismertelek titeket, tudtam, hogy pontosan akkora volt az, aki a kardot használta, mint Eric.

– Miért nem szóltál róla senkinek sem? – fordult végre a férfi felé Chris.

– Ericet védtem, ahogy te is - magyarázta Josh –, rajta még segíthettem, rajtad már...

– Nem tud róla.

– Miért mondtam volna el, ő sem avatott be – mondta sajnálkozva –, sosem tudott igazán megbízni bennem, amit teljesen megértek.

– Ostoba – mondta Chris, és a férfire sandított.

– Úgy gondolod? – emelkedett meg meglepetten a szemöldöke.

– Sosem árulnád őt el, mert emlékeztet az apánkra, túlzottan hasonlít.

– Te sokkal jobban hasonlítasz rá – jegyezte meg Josh.

– A külsejére gondoltam – fordult meg a fiú. – A barátsága Alexszel, pedig a tiétekre emlékezetet.

– Ez igaz – bólintott a férfi, majd az asztalra könyökölt.

– A naplóra visszatérve, én nem fogom elolvasni – nyújtotta vissza. – Nem érdekel az apám, sem ez az egész. Gyűlölöm, és mindig is gyűlöltem. Ez akkor sem változik, ha az egész napló csak rólam szól.

– Azért maradjon nálad, egyszer hátha – dőlt hátra a férfi.

– Nekem adod? – kerekedtek el a szemei. – Biztos?

Josh bólintott, elégedetten csillant meg a szeme, de tévedett. Kár volt reménykednie abban, hogy a fiú talán ha egyedül lesz, elolvassa. Chris visszafordult a kandallóhoz, és egy hanyag mozdulattal a tűzre vetette a könyvecskét. Josh reflexből felpattant, de már nem tehetett semmit, a lapok pillanatok alatt lángra kaptak, és pár percen beül hamuvá égtek.

– Remélem, elégedett vagy – emelte rá a férfi a tekintetét kissé megvetően.

– Ennyivel tartoztam neki – mosolyodott el gúnyosan Chris. – Megmondtam, hogy nem érdekel.

– Nem kellene ennyire gyűlölnöd – dorgálta Josh.

– Rászolgált – reagált szarkasztikusan a fiú, és megvonta a vállát. – Csak, hogy tudd, régóta járt a fejemben a megölésének gondolata, csak túl gyáva voltam megtenni. Leírhatatlanul boldog voltam, amikor Saiker közölte, hogy az a feladatom, hogy megöljem. Semmire se vágytam jobban.

– Sajnálom, hogy ilyen fiatalon ennyire megkeseredett vagy – nézett a szemébe mélyen a férfi.

– Ó, voltam már lejjebb is – mosolyodott el keserűen. 

– Ha az apád látná ezt...

– Ő tett azzá, aki vagyok. Foghatjuk a démonra, ha attól jobban érzed magad, de az igazság az, hogy ő csak olajat öntött a tűzre – vágott közbe. – Van még valami, vagy mehetek?

– Nem akartam mást – mutatott az ajtóra Josh. Chris bólintott, majd kisietett a szobából, nem akart sokáig maradni a házban, még ha nem is volt hová mennie.

Prológus

Sziasztok!

Visszatértem! :D Úgy gondoltam, hogy az iskola megkezdésével én is elkezdem a 3. kötetét a történetnek.
Még érkezni fog egy új menüpont, ami jelenleg még kidolgozás alatt áll, de remélem, hogy hamarosan megnyithatom nektek.
Addig is remélem, hogy tetszeni fog ez a rövid kis bevezető.
Szóval jó olvasást kívánok!

Puszi :)

A halandó csókja
Prológus

- És mégis mit vársz tőlem? - kérdezte a démon unottan.

- Ugyanaz a célunk - felelte az angyal és közelebb lépett. - Te több erőt szeretnél, én pedig holtan akarom látni.

- Igen, igen, de mégis mi a bizonyíték rá, hogy ez nem egy csapda a részetekről? - morfondírozott és egy cseresznyét dobott a szájába, aztán pedig felhörpintette a véres koktélját.

- Milyen bizonyítékot akarsz? - tárta szét a karját.

- Hozd el nekem Peter Laser most született gyermekét - jelentette ki a démon.

- Miért? - szűkült össze gyanakvóan a szeme. - Bántani akarod?

- Ó, de édes. Csak nem aggódsz érte? - nevetett fel Saiker.

- Csak egy kisbaba - magyarázkodott.

- Nem fogom bántani, csak keverek pár csepp vért a sajátomból Ifariléhoz.

- Mégis miért? - bizonytalankodott továbbra is.

- Peter Laser megölte a kedvenc emberem, szeretnék egy újat helyette, és csak igazán így lenne édes a bosszúm - mosolyodott el élesen.

- De ebbe bele is halhat - állapította meg az angyal.

- Talán igen, talán nem - vonta meg a vállát Saiker. - Akkor hát áll az alku szárnyas barátom?

Emily kiadta a vészjelzést Ifarilnak, majd megjelent a baba kiságya mellett, amint a másik angyal eltűnt. A kicsi az ágyban feküdt, nyugodtan és csendben. A nagy kék szemeit még nagyobbra nyitotta, ahogy felnézett rá. Óvatosan felvette a karjaiba, nehogy felsírjon. Gyönyörű baba volt, még alig volt pár szál fekete haja, foga pedig egy se, de halványan mosolygott.

– Erősebb leszel, mint bármelyik nephilim vagy nephilimvadász – mondta halkan, majd végigsimított a baba arcocskáján. – Saiker gondoskodik róla.

A kicsi fészkelődött a keze között, de továbbra sem sírt fel, egy pillanattal később már nem a gyerekszobában álltak, hanem ott ahonnan indult. Saiker ott ült ahol hagyta, meg se mozdult, mintha kővé dermesztették volna, egészen idáig. Most rájuk nézett és fagyosan elmosolyodott.

– Nem hittem, hogy megteszed – nézett az angyalra meglepetten, de őszinte csodálattal.

– Ha ez kell, hogy bizonyítsam a szándékom – vonta meg a vállát. – Egyel több vagy kevesebb, végül is mindegy.

– Örülök, hogy így döntöttél – nevetett fel a démon. – Kérem a kicsit – nyújtotta ki felé mohón a kezét, és ki is kapta a kezei közül.

A pici ficergett a karjai közt, idegesebb lett, de meglepő módon még mindig nem sírt fel, csak azután, hogy a démon megitatta a vérével.

– Fáj neki? – kérdezte nagyot nyelve az angyal.

– Égette – felelte. – De már nem, elvettem a fájdalmát – ringatta a kezei közt, hogy megnyugodjon. – Most pedig vidd vissza, majd elhozom, ha elég idős lesz és nem lesz vele annyi baj.

– Mit fognak szólni a szülei? Nem veszik majd észre? – kérdezősködött kíváncsian.

– Egy egyszerű erőtlen embernek fogják hinni, hiszen nem lesz rajta jel, de még erősebb lesz, ha újra iszik a véremből.