17. fejezet

Sziasztok!

Itt a 17. fejezet, Eric- Lisa lesz ismét, Chris egy darabig megint nem fog szerepelni.
Remélem, mindenkinek jól megy a suli és jó kis éve lesz. Tartsa bennetek a lelket, hogy kb. egy hónap és őszi szünet :D
Addig is jó olvasást a fejezethez!

Puszi :)

17. fejezet

    John és Annabell közeledett a cellájához. Kulcs fordult a zárban, és mindketten beléptek. Eric rájuk se nézett. A fejét a bal kezén nyugtatta, a jobb lábát a bal térdére fektette, a másik kezével, vagyis a sérülttel, pedig elegánsan bemutatott Johnnak. A középső ujját úgy emelte fel, hogy véletlenül se Annabell felé álljon, még szerencse, hogy ennyire különbözik a járásuk. John megfogta, és a falnak lökte a kinyújtott kezet. Eric féloldalasan elvigyorodott, de még mindig nem volt hajlandó rájuk nézni.
– Mennünk kell! – szólt Annabell, nem törődve a közjátékkal.
– Mi van, mindig ti végzitek a piszkos munkát? – kérdezte jókedvűen.
– Állj fel! – parancsolt rá John, és a lábát lelökte a priccsről, hogy muszáj legyen felülnie, vagy lezuhan róla.
Eric egy pillanat alatt felpattant, és a rácsnak lökte a másikat, hangos csörömpöléssel járt, ahogy nekiszállt. John meglepődött a hevességén, és az erején. Nem is tudott rögtön reagálni, Eric addigra már megragadta a felsőjét, és a rácsnak nyomta.
– Nagyon kemény vagy, igaz? – kérdezte, de mielőtt még Annabell hozzáérhetett volna, el is engedte. John megigazította az ingét, sértette kivonult a cellából. Eric kinyitotta, és újra összecsukta a jobb kezét, mialatt utána indult.
– Miért nem bírod? – Annabell szorosan mögötte jött, és nem úgy tűnt, mint aki mellé akar lépni beszélgetni.
– Mert egy seggfej – felelt Eric, és hátranézett rá a válla felett. – Csak azt ne mondd, hogy te kedveled!
– Együtt dolgozunk – mondta végül a lány. Eric felnevetett, és megrázta a fejét.
– Sejtettem!

A Tanács terméhez vezették, és amikor beléptek megláthatta, hogy mindenki rá vár. Mindenki ott volt, nemcsak a Tanács tagjai, hanem az egész családja, még Stephanie is kijött a kórházból, és úgy tűnt, sírt. A szemei vörösek volt, és most is könnyek csillogtak bennük. A kezét pedig folyamatosan tördelte. Eddig össze-visszaugrált a tekintete, most megállapodott rajta. Megkönnyebbült tűnt. Eric meglepetten pillantott a nevelőanyjára. Erős nőnek gondolta, aki sosem sírna, főleg nem érte, aki nem is az édes gyermeke. Igaz évek óta nevelte már, sőt az igazi édesanyjáról nem sok emléke maradt, Stephanie már szinte teljesen átvette a helyét, de mégsem tudta az anyjának hívni, de most, most nagyon megtörtnek tűnt, Eric el is szégyellte magát.
De aztán tovább siklott a tekintette, mert valaki megszorította az asszony apró kezét. Josh mellette állt, nem az asztalnál, a tagok közt ült. Eric szemei összeszűkültek, és a széke felé kapta a pillantása. Josh helye üres volt, nem ült ott más, de az az érzése támadt, hogy a nevelőapja sem ült ott egy ideje. Hogy önszántából, vagy félreállították-e, azt nem tudta leolvasni a férfi arcáról.
Crusader már öt napja tartotta bezárva, minden nap lement hozzá, és megkérdezte hajlandó-e elmenni, ő pedig minden nap azt válaszolta, hogy nem. Azóta nem látott senkit a családjából.
Alex, Felisz és Rosie aggódva figyelték, rájuk villantott egy féloldalas mosolyt, de nem látszott, hogy ez megnyugtatta volna őket. Jason kifejezéstelen arccal bámulta, és mellette állt Lisa. Gyönyörű volt ma reggel is, mint mindig. Még az aggodalom is jól állt neki. Mint mindig, amikor aggódik vagy gondolkodik a láncát babrálta. A haját kivételesen lófarokba fogta, nem sikerült túl rendezettre, pár hajszál kiszabadult, ezeket a füle mögé rejtette el, biztosan túl zaklatott volt, amikor csinálta. Egy átlagos farmert, és egy fehér, testhez simuló toppot viselt, de így is gyönyörű volt, ilyen egyszerűen.
Viszont nem figyelhetett sokáig a lányra, Crusader felállt, és megszólította, kénytelen volt a Tanács tagokra nézni.
– Eric – mondta erélyesen –, gondolom, nem változott a döntésed mióta utoljára beszéltünk.
– Nem – rázta meg a fejét.
– Látom önfejű vagy, mint a szüleid. – Crusader ellépett az asztaltól, és ismét előtte állt meg. Durván megragadta Eric állát, és maga felé fordította. Stephanie felsírt a háttérben. – Tudod, ha rajtam múlna már saját kezűleg régen kicibáltalak volna a városból. Az a szerencséd, hogy nem én kaptam meg a felügyeleted jogát. – Majd a füléhez hajolt, és úgy folytatta, hogy csak ő hallja. – A nevelő szüleid bármit feláldoznának érted, pedig hozzájuk a vér sem köt.
– Mi? – kérdezte meghökkenve, és azonnal Joshra kapta a tekintetét, aki kifejezéstelen arccal állt ott, a felesége vállát simogatva.
Crusader elengedte, aztán hátrább lépett. Eric legszívesebben kérdezett volna, de tudta, hogy úgy sem kapna rájuk választ, így inkább hallgatott, tőle szokatlan módon. El nem tudta képzelni, mibe mehettek bele Brieceék érte és a szabadságáért.
– Mivel úgy látom, nem változik a hozzáállásod, semmi értelme téged itt tartani – jelentette ki Crusader. – Hazamehetsz!
Feliszék hátul fellélegeztek, de Eric még sejtette, hogy lesz folytatása a dolognak.
– De – kezdte a férfi –, ha megtudom, hogy belekeveredsz a nyomozásba, a bátyád felszívódásába, és ebbe a titokzatos nephilimvadász rejtélyébe, saját kezűleg öllek meg.
– Nagyon szeretsz mindent saját kezűleg intézni – jegyezte meg Eric. Morrison felnevetett, de Crusader szeme szigorúan villant, így azonnal abbahagyta.
– Ez pedig – ragadta meg a fiú karját –, egy búcsúajándék.
Megszorította a csuklójánál, mire Eric felüvöltött, és térdre esett. Crusader gúnyosan vigyorgott, de úgy tűnt, nagyon koncentrál. Aztán elengedte a kezét, amin mint valami billog, furcsa jelek jelentek meg.
– Ezt nem teheted – háborodott fel az ifjú nephilim.
– Ó, dehogy nem, már meg is tettem – ült vissza a székébe a férfi.
Eric mérgesen neki akart ugrani, de a két bátyja egy pillanat alatt ott termet, és lefogták.
– Eresszetek! – kiáltotta dühtől elvakultan. Nagyon hadakozott, de Alex és Jason könnyedén visszatartották.
– Ne légy bolond! – sziszegte Jason, hogy csak ő hallja. – Vissza akarsz menni a börtönbe?
– Meg akarom ölni.
– Mi lesz Chrisszel, és Lisával? – kérdezte aztán a fiú. Eric ránézett, és abbahagyta a küzdést.
– Elengedhettek – mondta aztán –, nem teszek semmit. Ígérem – biztosította őket, amikor haboztak.
Végül mindkét fiú hátrább lépett. Eric Crusader elégedett képével nézett szembe.
– Mióta törvényes ez? – kérdezte.
– Nehéz idők, drasztikus megoldásokat követelnek – dőlt előre. – A te érdeked is szolgálja, így nem keveredhetsz bajba.
– Semmivel se jobb, mint a börtön – felelte szárazon Eric.
– Szerintem kényelmesebb lehet – suttogta baljóslatúan a férfi. – Mehettek! – intett nekik.
Lisa megragadta Eric karját, és elkezdte kifelé húzni a teremből. A fiúnak nem kellett ránéznie, hogy tudja ő az. Az érintése még mindig ugyan úgy hatott rá, mint amikor először találkoztak.
– Ne feledd, ha elhagyod a házat, tudni fogok róla! – kiáltott utánuk Crusader.

Eric nem szólt semmit, amíg visszaértek. Folyamatosan remegett a dühtől, de nem tett semmit. Amint átléptek a portálon, Stephanie át akarta ölelni, de kitért előle, és elhagyta a könyvtárat. A nő szeme ismét könnybe lábadt, de hamar kihúzta magát, és felvette a mosolygó édesanya álarcát.
– Mit kértek ebédre? – fordult körbe. Mindenki zavartan nézett rá, senki sem szólt. – Na, nem hiszem el, hogy nem vagytok éhesek. Hát jó, akkor én döntök!
Megfordult, majd kisétált a szobából, a férje pedig követte.
Lisa körbenézett, senki sem szólt semmit. Megrázta a fejét, majd a fiú után indult. Először a szobájában kereste, de nem volt ott. A szobája üres volt, csak úgy, mint az előző napokban, a tetőre gondolkozni jár, most pedig túl zaklatott, amit ki kell adnia magából, vagyis csak a pincében tudta elképzelni. Azonnal leszaladt a lépcsőn, majd a csigalépcsőn, és benyitott az edzőterembe. A fiú megint a boxzsákot püfölte, így adva ki a mérgét.
– Azt hittem, először zuhanyozni fogsz – jegyezte meg a lány, ahogy belépett. – Hogy van a kezed? – kérdezte, aztán és beljebb ment.
– Mint, amit átszúrtak egy tőrrel – lihegte a fiú szarkasztikusan.  Ahogy megállt, hogy válaszoljon, Lisa láthatta, hogy vérzik. A kötés, mikor még eljöttek tiszta volt, nem volt rajta egy aprócska vércsepp sem.
– Hagyd abba! – kiáltotta élesen, hangosabbra, és ijedtebbre is sikerült, mint szerette volna. – Pihentetned kell!
– Volt már pár sérülésem, sosem akadályozott – fordult felé Eric.
– Dühös vagy, megértem – bólintott –, de ezzel csak magadnak ártasz.
A fiúhoz lépett, és megfogta a jobb kezét. Óvatosan kibontotta a kötést. Rendesen ellátták, kitisztították, nem volt begyulladva sem, csak éppen ismét felszakadt, és vérzett.
– Meggyógyíthatom – suttogta Lisa.
– Nem, ne – húzta ki a kezét az övéből Eric.
– Miért ne? – háborodott fel a lány.
– Mert mégis mit mondanék, hogy gyógyultam meg ilyen gyorsan? – emelte fel a hangját ő is. – Kaptam rá egy gyógypuszit, és begyógyult?
– Komolyabb is lehet, mint amilyennek látszik, én meg nem történté tudom tenni, tudnád rendesen használni.
– Ezt is tudom... majd – ellenkezett tovább.
– Honnan tudod?
– Tudom mozgatni Lisa – fogta meg a lány kezét megnyugtatóan –, ha begyógyul, csak egy heg marad.
– És ha nem?
– Akkor így jártam – felelt egykedvűen.
– Jó, hogy te ezt ilyen könnyedén veszed, de én féltelek – mondta megbántottan, és ott akarta hagyni, de Eric megragadta a derekát, és visszarántotta magához.
A nephilim hátulról ölelte át, vigyázva, nehogy összevérezze.
– Ne haragudj! – suttogta a fülébe. – Tudom, hogy segíteni akarsz, de nem ér annyit, hogy lebukj.
– Neked. – Lisa még mindig sértett volt, így elkapta tőle az arcát.
– Feszült vagy – csókolgatta a nyakát hátulról.
– Persze, hogy az vagyok. – Próbálta nem megadni magát, de nem volt könnyű dolga. – Ostobaságot csinálsz.
Eric felsóhajtott, majd elengedte, és hátrébb lépett.
– Elmentem lezuhanyozni – mondta, és kifelé indult.
– Itt hagysz? – kérdezte hitetlenül a lány. – Meg se beszéltük.
– Nincs kedvem veszekedni, neked meg úgy tűnik van, szóval igen, itt.
A fiú kihátrált az ajtón, és közben le sem vette a szemét róla, a pillantásában csibészes fény csillogott. Lisa felkapta az első kezébe akadó tárgyat, és felé hajította, de Eric reflexei jók voltak, előbb becsukta az ajtót, mint, hogy eltalálta volna. A box kesztyű, így csak a fát találta el, és lehullott a földre nem okozva benne semmi kárt. Aztán pedig ki is nevette, jól lehetett hallani, még akkor is ha távolodott éppen a lépcsőn.

16. fejezet

Sziasztok!

Megérkezett végre a 16. fejezet. És igen, Chris, az egész fejezetben benne, végig, minden második mondat az övé, szóval elvezzétek ki. Bár szegénykém nincs éppen a legjobb formájában, de van, él és ő Chris, szóval remélem, örültök neki, hogy hallotok róla. :)
Jó olvasást!

Puszi :)

16. fejezet

– Eric ne rohangálj már! – kiáltotta az öccse után Chris már sokadszorra. Az udvaron kergette fel és alá már minimum 10 perce. A kisfiú nevetve rohant az egyik sarokból a másikba. – Apa vár az edzőterembe, ne gyerekeskedj.
    De Eric még gyerek volt. Chris tudta, hogy az öccse utálja az edzéseket, és a tanulást. Játszani szeretett, az udvaron rohangálni, és bosszantani a bátyját, de ezt az apjuk sosem fogja belátni, állandóan csak a tanulnivalóval és az edzésekkel nyaggatta.
– Kapj el, ha tudsz! – vigyorgott rá hátra a kisfiú.
    Chris gyorsabb tempóra váltott, de bárhogy igyekezett nem kaphatta el az öccsét. Aztán azt vette észre, hogy Eric egy szakadék felé rohan, és nem lassít.
– Ne! – kiáltotta. – Állj meg! Vigyázz! – de ezt már nem a tizenéves önmaga ordította a kisfiú után, hanem a mostani énje. Még gyorsabb tempóra ösztökélte a testét, de nem haladt előrébb, az öccse pedig egyre közelebb ért a szakadékhoz. Megtorpant a szélén, de a súlyától kilengett, egyensúlyát vesztette és leesett.
– Chris segíts! – kiáltotta, de a fiú későn ért oda a szakadékhoz, nem tudta megmenteni, lezuhant.

*

– Tűnj a fejemből! – rázta meg a fejét mérgesen. A láncai csörögni kezdtek, ahogy próbált mozogni. Az arcát a kezei közé fogta, és szorosan hunyta le a szemét. Összeszorította a fogait, így próbálván kizárni a gondolataiból a démont, de nem ment vele sokra. Kiverte a hideg veríték, a haja összetapadt tőle, kicsit homályosan látott a sok megpróbáltatástól, és a kimerültségtől.
– Csak most kezdek belejönni – vigyorodott el Saiker, és közelebb lépett a fiúhoz. Végighúzta a kezét a meggyötört arcon, és a halántékánál állt meg az ujjával. Chris felüvöltött a fájdalomtól, és újabb révületbe esett.

*

    Lisa ült előtte az iskola lépcsőjén. Elindult felé, ahogy a valóságban is tette.
– Még jó, hogy nem nyálaztál – morogta a lány maga elé. Ahogy akkor is, most is elvigyorodott, majd megszólította.
– Hogy mondod? – kérdezte a megszokott gúnyos hangján.
– Semmi. Mit akarsz tőlem? – válaszolt undokul.
– Bocsánatot kérni – suttogta.
– Bocsánatot? – prüszkölt a lány, és felpattant a lépcsőről. – Sosem bocsátok meg neked. Mindent megváltoztathattál volna, ha van benned elég bátorság, de csak egy gyáva alak vagy semmi több.
– Lisa… Én mindent megtettem… – próbált közbevágni, de a lány nem engedte.
– Nem lennék most ott, ahol vagyok – folytatta kíméletlenül. – Veszélybe sodortál mindenkit. Mindenki élete a te lelkeden szárad, te aljas gyilkos – megpróbálta megfogni Lisa kezét, de az elrántotta. – Undorodom tőled. Ne is lássalak többet! Az lenne a legjobb, ha meghalnál…

 

*

    Újabb kép tárult a szeme elé. Egy kolostor ódon falai között volt, ahol fáklyák világították meg a folyosókat, és egy lány állt előtte a félhomályban. Mezítláb volt, fehér és könnyű hálóruhát viselt, vörös haja mintha lángolt volna a fehér anyag felett. Egészen apró volt, és törékeny, mégis volt benne valami hátorozottság.
– Rosie? – suttogta Chris, és felé lépett. Az oldalra fordította a fejét a neve hallatán, majd lassan, nagyon lassan felé fordult, Chris hátrahőkölt a látványtól. A lány arca beesett volt, és falfehér, a szemében düh szikrázott, a száját penge vékony vonallá szorította össze. Jobb kezével a mellkasát fogta, amiből egy fekete tőr állt ki. A vére átáztatta a szövetet, de ő csak állt, és a fiút nézte mérgesen.
– Miattad van minden – suttogta kíméletlen hangon, és tett felé egy lépést. – Miattad vagyok árva, hidegvérrel gyilkoltad meg a szüleim. Most pedig engem is megölsz. Meghalok, mert nem voltál elég bátor. Mind meghalunk!
– Ne! – kiáltotta a fiú, és a füléra tapasztotta a kezét. – Hagyd abba! Nem bírom tovább! Ölj meg inkább!
    De Rosie csak közeledett felé kínzó lassúsággal, kihúzta a saját mellkasából a fegyvert, és az övébe szúrta. Chris éles fájdalmat érzett, majd belezuhant a sötétségbe.

*

    Valaki megrázta a vállát, majd adott neki egy pofont is.
– Ébredj már! – morogta az illető dühösen. Chris kinyitotta a szemét, pár pillanatig eltartott, amíg felfogta ki is áll előtte.
– Mondd, hogy ez is csak egy rémálom – suttogta.
– Saiker nincs itt – mondta James, és elvigyorodott, mire a másik egy panaszos nyögést hallatott.   
– Minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást? – kérdezte.
– Kíváncsivá tett, milyen a megtört Christopher Laser – válaszolt lesajnálóan James, majd belerúgott a lábába. – Tényleg ennyi lennél? Egy félős kisfiú, aki ijedten kuporog a földön a sötétben?
– Nincs sötét, tökéletesen fehér a mosolyom – vetette oda félvállról.
– Nézz magadra! Mi lett belőled? – lépett közelebb James. – Olyan vagy, mint egy megszeppent, foglyul ejtett őzgida. És mind ez miért? – kiáltott rá. Megragadta az ingét, és felrángatta a földről. – Te és az öcséd beleszeretettek az angyalkába, milyen emberi! – gúnyolódott.
– Nem szerettem bele – suttogta a fiú.
– Hát persze, hogy nem – nevetett fel James. – Én pedig Csipkerózsika vagyok, és tündér keresztanyáim vannak – mondta gúnyosan
– Mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel a rokonságoddal – kontrázott Chris.
 – Mégis miatta adtál fel mindent. Vagy tán tévedek? Az a nyamvadt fattyú megbabonázott.
– Ne mondj róla ilyet – sziszegte.
– Miért ne? Én nem tisztelem az ő fajtáját, de látom, nálad már másképpen mennek a dolgok – lökte vissza a megbilincselt fiút a földre.
    Chris visszazuhant a nedves padlóra. Az ódon kövek hidegek voltak, és kemények. Az oldala eddig is lüktetett, de most össze kellett szorítania a fogát, hogy ne üvöltsön fel a fájdalomtól.
– Bár be kell, hogy valljam, tényleg igazán jól esik az embernek a közelség. A melegség, amit áraszt, még engem is elgyengített – folytatta, miközben sétálgatni kezdet. – Bármennyire is fájt neki az én érintésem, az övé igazán kellemes volt. Kár, hogy nem marad sokáig az élők sorában – nevetett fel.
– Nehogy azt hidd, hogy olyan könnyű lesz – nézett fel rá Chris. Kissé akadozott a beszéde a fájdalomtól, és a látása is el-elhomályosult. – Vannak, akik még védelmezik.
– Majd meglátjuk – rántotta meg a vállát. – Saiker vajon mit akar még tőled?
– Biztosan szépen éneklek – szűrte a fogai között. Négykézlábról ülő helyezettbe próbálta magát fellökni, de az oldala miatt csak nagy fájdalmak árán sikerült.
– És én még tisztességes párbajban akartalak megölni. Megérdemelnéd, hogy most rögtön szíven szúrjalak – lépett hozzá közelebb James. – Annyira szánalmas vagy.
– Akkor mire vársz még? – szűkültek össze Chris szemei. – Tedd meg! Ez minden vágyad, nem?
    James elővette a kardját, szétvágta vele Chris ingét, már ami maradt még belőle, majd a fiú bőréhez nyomta a hegyét, pontosan a szívéhez. Megforgatta a fegyvert, apró sebet ejtve, amiből vér buggyant elő, és folyt végig a mellkasán, majd leeresztette a pengét.
– Nem mered? – kérdezte Chris gúnyosan.
– Jobb ötletem van – vigyorodott el lenézően James. – Húzzátok fel a láncokat – szólt ki a két őrnek.
    Elkezdték felhúzni a láncait, felrángatva őt az ülésből. Kifeszítették, lábai éppen, hogy érték a földet. James élvezettel figyelte a szenvedését. Megforgatta a kardot a kezében, majd közelebb lépett Chrishez, egészen közel.
– Ez a terv? Felállítottál a kényelmes ülésből? Briliáns! – gúnyolódott.
– Nem gondolod, hogy meg kellene húznod magad? Az én kezemtől függ a sorsod – James fekete szemei dühösen villantak.
– Ha meg akarsz ölni, úgyis megteszed, bármit is mondok – nézett farkasszemet a másik nephilimvadásszal.
– Eltört egy bordád – jegyezte meg, mikor hátrábblépett.
– Nem, csak megrepedt. – James szemei dühösen összeszűkültek, ökölbe szorult a keze, majd egy jól irányzott ütést mért a fogvatartott fiú bordáira. Chris felüvöltött a fájdalomtól, majd összeszorított fogakkal összegörnyedt, és egyeletlenül lélegzett.
– Már törött – jegyezte meg gonoszul.
– Bármit tehetsz velem, közel sem tudsz annyira kegyetlen lenni, mint a démonok. – Még mindig zaklatottan vette a levegő, hallani lehetett a hangján, hogy nagy fájdalmak árán sikerül csak megszólalnia.
– Csak szeretem, ha igazam van. – Leakasztott egy tőrt az övéről, és megforgatta a kezei között. – Megszabadítsalak a szenvedéstől? – morfondírozott.
– Megérdemlem a szenvedést – suttogta Chris rekedten. – Sokkal rosszabbakat tettem.
– Ó, ne már – sóhajtott fel színpadiasan James. – Nem szeretem az önostorozó magatartást. Az nem élvezetes!
    Elővett egy üvegcsét a zsebéből. Vörös folyadék volt benne. Chris rögtön rájött, hogy az vér, méghozzá démonvér és azt is tudta, mire jó. Bármilyen vér is keringett a szervezetében, úgy hat rá, mint egy halandóra, ha megfelelően használják, James pedig értett hozzá.
    Belemártotta a tőrt hegyét a vérbe, majd a másik vadász elé lépett, és a mellkasának nyomta a fegyvert. A véres penge úgy égette a bőrét, mint a feltüzelt piszkavas. Az összeszorított fogain át is hallatszott az üvöltése, majd James elrántotta a bőrétől a tőrt, és enyhült a fájdalom, még ha el nem is múlt. Összeszűkült szemekkel nézte a fiú elégedett vigyorát. Megfeszült, megrántotta a láncot, olyan erős késztetést érzett rá, hogy behúzzon egyet neki, hogy a bordájáról is elfeledkezett egy pillanatra. James gúnyosan felnevetett, és hátrább lépett, vetett rá egy lenéző pillantást, majd újra megmártotta a vérben a tőrt, és újra Chris bőrének nyomta, csak most a másik oldalt, nem messze a kulcscsontjától. Újból felüvöltött. Kiverte a hideg verejték, csak a láncok tartották álló helyzetbe, ő teljesen elhagyta magát.
– Egyébként az öcsédtől jövök – forgatta a keze közt a tőrt.
– Eric? – emelte fel a fejét Chris, és ránézett. – Mi van vele?
– Kicsit lesittelték – rántotta meg a vállát James.
– Mi? – kérdezte értetlenül a báty.
– A Nephilimek Tanácsa úgy döntött, jobb nekik nélküle – magyarázta. – Úgy gondolják, hogy nem túl megbízható, mert az öcséd.
– De jól van? – száradt ki hirtelen Chris szája, és az eddiginél is ércesebb lett a hangja.
– Mondjuk úgy, hogy jobban, mint te – kerülte ki a pontos válaszadást a nephilimvadász.
– Szóval bántották?
– A jobb kezét örülhet, ha tudja majd még használni – mondta ki végül James.
Chris lassan kifújta a levegőt, próbálta magát nyugtatni, nem túl sok sikerrel. A szemeibe visszatért az élet, csak úgy lángoltak a dühtől, a bosszúvágy újra erőt adott neki.
– Miért mondtad el? – szűrte a fogai közt.
– Mégis csak a bátyja vagy, vagy mi – vonta meg a vállát James.
– Miért voltál nála? Kárörvendeni?
– Én? – mutatott magára sértettséget szimulálva. – Dehogy! Úgy ismersz te engem? Eresszétek le! – kiáltott ki az őröknek, majd elment.

15. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 15. fejezetet. :)
Meg volt az első hetem az egyetemen, hát maradjunk annyiban, hogy érdekes. Vannak nagyon jó oldalai is, rosszak is, de tetszik. Kíváncsi vagyok milyen lesz majd hosszútávon, most még nagyon aranyos volt minden prof.-om, majd vizsgaidőszak után újra nyilatkozom :D
Na, de nem húzom az időt, eleget vártatok már, fejezet!
Jó olvasást!

Puszi:)

15. fejezet

Eric a cellája hűvös falának vetette a hátát, egy napja van itt, nagyjából. A kezét ellátták, az orvos fájdalom csillapított akart neki adni, de nem fogadta el. Most a gyér fény felé fordítva nézegette a kötést, és a rajta lévő vérfoltot. Furcsa érzések keringtek benne, nem igazán bánta a történteket, és újra ezt tette volna. Megpróbálta ökölbe zárni a kezét, de felszisszent a fájdalomtól, nem zárult össze, de nem is erőltette. Csontot ért a tőr, csak karcolta, de nem volt kellemes. A fejét sóhajtva hátrahajtotta, a jobb kezét pedig leeresztette maga mellé.
Többször eszébe jutott már, hogy ilyen cellában van a helye az apja megölése miatt, de nem gondolta, hogy egyszer valóban idejut, főleg nem, hogy nem is a gyilkosságért. Chris, és a sok hazugság már kezdte felemészteni. Nemcsak a megtalálása miatt volt fenn annyit, hanem azért is, mert nem tudott aludni. Állandóan kattogott az agya, mindig talált valami kérdést, amit meg kellett válaszolnia. Hát most lesz ideje gondolkodni.
Bosszantotta a tehetetlensége, sosem volt még ennyire korlátozva. Gyűlölte, hogy nem tud semmiről, és nem tud semmit lépni, annyi dolga lenne, mégsem képes változtatni rajtuk. Minden megy a maga útján, ő pedig csak sodródik az árral.
– Szóval ez a nagy nephilim vendég szeretet? – jött egy gúnyos hang a sötétből, megakasztva őt a gondolkozásban. Eric keserűen felnevetett, kicserepesedett szája felrepedt a reakciótól, és a vér fémes ízét érezte a nyelvén.
– Úgy járkálsz ide ki-be, mintha nem is az ősellenségeid főhadiszállása lenne – jegyezte meg. A hangja reszelős volt a víz elvonás miatt, idegen, ő maga is alig ismert rá.
– Hát ilyen biztonsági rendszerrel nem is csoda, hogy bejutottam – vonta meg a vállát a fiú, és még mindig nem lépett ki a fényre. – Egyszerűen tragikus, hogy ezért a látogatásért egyetlen nephilimet sem kellett megölnöm.
– Rémes – kontrázott Eric. – Meddig bujkálsz még a sötétben, James?
– Az én terepem a sötétség.
– Az enyém meg a fény? – nevetett fel hitetlenkedve. – Lassan úgy tűnik, elmosódnak a határok, és nem mindenki lesz gonosz vagy jó.
– Hű, de filozofikus lettél – vigyorodott el James, és előre lépett a fénybe, hogy neki támaszkodhasson a rácsoknak.
– Volt időm gondolkodni, itt nagy magányomban – heccelte Eric.
– Akkor jó, hogy jöttem. Legalább nem unatkozol, Szépfiú. Tessék! – hajított be egy ügyes mozdulattal valamit a cellába. Egy műanyag üveg gördült végig a kőpadlón, Eric lehajolt felvenni, és elnevette magát.
– Szénsavmentes ásványvíz? – kérdezte hitetlenkedve.
– Mit vártál? – vonta meg a vállát a másik. – Szarvasbőr kulacsot, tiszta forrásvízzel?
Eric még mindig nevetve megrázta a fejét, majd a bal kezével lecsavarta a kupakot, és az egészet megitta.
– Honnan tudtál róla, hogy itt vagyok? – kérdezte kíváncsian, miközben visszadobta az üveget, James pedig ügyesen elkapta.
– Egy kémemtől. Ma már mindenki becsületét meg lehet venni – vonta meg a vállát. – Nagyon együtt akartál érezni a bátyáddal, úgy látom.
– Aha, csak azért csukattam le magam, hogy tudjam milyen érzés – vágta rá Eric. – Hol van?
– Mutasd a kezed! – szólította fel James.
– Hol van? – Felállt a priccsről és a kalapos alak felé lépett.
– Mutasd! – intett neki a fekete fiú. Eric felemelte a bal kezét, és megforgatta, a nephilimvadász csak egy lenéző pillantással jutalmazta. Felsóhajtott, majd felemelte a másik kezét.
– Szóval tényleg a kezedbe vágott az a félnótás egy tőrt – biccentett csodálkozva –, ez még rajtam is túltesz, van mit tanulnom tőle. Így már nem lesz olyan nagy dolog a legyőzésed.
– Balkézzel is tudok vívni – vettette ellen Eric.
– Majd meglátjuk
– Miért jöttél ide?
– Csak tudni akartam, hogy tényleg igaz-e – vigyorodott el. – Mi van Szépfiú, nem hatja meg őket a szép kis arcocskád?
– Felnőttem már nem vagyok olyan édes – gúnyoldott Eric. James hangosan felnevetett, majd megrázta a fejét.
– Kár volt pattognod – mondta. – Saiker sosem hagyta volna, hogy kimaradj a buliból. Kellesz neki!
– Miért? – lépett közelebb nephilim.
– Nem tudom – rázta meg a fejét a démonvérű.
– Miért?
– Nem tudom.
– Miért? – kérdezte erélyesebben.
– Nem tudom – ordított rá a türelmét vesztve, és a rácsokon át benyúlva megragadta az ingét. Eric lenézett a kezeire, majd gúnyosan vigyorogva a szemébe.
– Szóval miért? – emelkedett meg kérdőn az egyik szemöldöke.
– Rohadj meg! – lökött egyet rajta James, majd elhátrált a cellától neki a hideg falnak. Csönd állt be közéjük. Most Eric vette fel a vadász előző pozícióját, ő támaszkodott a rácsnak, csak ő a homlokát is neki döntötte, jól esett neki a hideg, megzabolázta a fáradtságtól zavaros, ide-odakeringő gondolatait.
James pedig elnézett a folyosó végére, mintha valaki érkezését várta volna. Nem adta a jelét, hogy tovább akarna társalogni, mégsem mozdult.
– Mire készülsz? – törte meg a csendet Eric.
– Miből gondolod, hogy bármire is készülök? – fordította felé ismét a fejét, és a szemébe nézett.
– Ismerlek annyira, hogy tudjam.
James elvigyorodott, és megvonta a vállát. Volt benne valami, valami feszélyezettség, Eric nem tudta ezt hová tenni, talán a környezet volt ilyen hatással rá, azért ő sem sebezhetetlen.
– Én sem szolgálhatok jobb hírrel, a pokolban van. – James rá se nézett, miközben válaszolt. Az egész helyzet abszurd volt, túl komplikált.
– Mire vársz még? Nem ölsz meg, nem mondasz semmit. Mit... – Nem fejezhette be a kérdését, mert hirtelen léptek hangját verték vissza az ódon falak, de ezek nem a bejárat felől érkeztek, hanem az ellenkező irányból, ahol elméletileg csak pár üres cella állt. Valaki megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt.
– Csak rám várt.
– Saiker – köpte a szót Eric gyűlölködve, és megragadta a rácsot, nem törődve a kezébe nyilalló fájdalommal, és a sebbel, ami felszakadt és vérezni kezdet.
– Örülök, hogy megismersz még – húzódott mosolyra a démon szája. – Vigyázz! Kárt teszel magadba, máris vérzel.
A nephilim kezére pillantott, és a kötésen terebélyesedő vörös foltra, végignyalta az ajkait, mielőtt újra megszólalt.
– Finom lehetsz.
Ericet kirázta a hideg az undortól, de James is megborzongott.
– Mit akarsz itt, kígyó? – kérdezte visszafojtott dühvel.
– Beszélgetni – válaszolt röviden a démon, és közelebb lépett hozzá. Hirtelen mozdulattal megragadta a kezét, és kirántotta a rácson.
– Eressz! – próbálta kiszabadítani magát a szorításból, de nem jutott semmire. Saiker lefejtette a kötést, Eric pedig egyre hevesebben tiltakozott.
– Ez eléggé csúnya – rázta meg a fejét rosszallóan a démon. – Meggyógyíthatnám.
– Eressz el! – sziszegte Eric.
– Remélem, jól vívsz balkézzel – engedte el végül a férfi, a fiú pedig azonnal visszarántotta.
– Én nem akarok beszélgetni – ült le Eric a priccsre ismét.
– Én viszont igen, te pedig nem nagyon tudsz hová menni. Szóval – csapta össze a tenyerét –, lenne egy ajánlatom.
– Nem érdekel – feküdt el, és a plafont bámulta.
– Ó, ez érdekelni fog – felelt magabiztosan Saiker. – Szóval van egy ajánlatom. Mindkettőnknek kielégítő, én úgy hiszem. Visszakapod a bátyád, megígérem, hogy semmi baja nem esik, soha többé.
– Ha? – kérdezte az angyalvérű oda se nézve.
– James kedvenc játékával definiálva, vesztettem mostanában pár bábut a sakktáblámról. Az egyik legjobb futómat többek közt, csak egy maradt, sajnos. Lenne számodra egy előkelő helyem, és nem utolsó sorban úgy gondolom, ha mellém állnál azzal a bátyadat is végleges választásra tudnám bírni irányomban.
Eric a démonra kapta a pillantását, és hitetlenkedve felállt.
– Arra kérsz, hogy a bátyámért adjak fel mindent? – kérdezte lassan, tagoltan, ízlelgetve még az előbb hallottakat.
– Elég jó alkunak gondolom – bólintott a démon.
– Szolgáljalak téged?
– Elég nagy szabadságot kapnál, nem tervezlek téged a véremből itatni, így a gondolataidba se tudnék olvasni és nem tudnálak irányítani sem, ezzel óriási kockázatot vállalva magamra nézve.
– Mi lesz Lisával? – kérdezte pár percnyi csend után halkan. James most újra rákapta a pillantását, a  fekete szemek hitetlenséget, és csalódottságot tükröztek. Ellenben Saiker egészen megélénkült.
– Őt sajnos nem vehetem bele az alkunkba – rázta meg szomorúan a fejét. – Ha nem ölhetem meg, az egész semmit se ér. De legyen, ha a bátyád nem elég, vegyük bele Bireceékat is. Mit szólsz?
– Lisa is, vagy semmi – tartott ki Eric.
– Tudod, a bátyád gondolkozás nélkül igent mondott erre az ajánlatra – kerülte ki az egyenes választ a démon. – De úgy sejtem, ma már ő is rátenné a kis Lisát a listára. Ha lenne időm egy másik olyat szerezni, mint ő, megtenném érted, de már nincs elég időm. Annyi lányt kapsz, amennyit csak akarsz. Szőkét, barnát, feketét, csak kérned kell. Bármilyet választhatsz.
Eric visszafeküdt a priccsre, és újra a plafont bámulta.
– A feltételekből nem engedek – jelentette ki.
– Akkor nincs miért maradnom – mondta még utoljára Saiker, és eltűnt.
De James lépteit nem hallotta. A nephilimvadász még maradt, továbbra is a falnak dőlve, mozdulatlanul.
– Igen? – oldalra sem nézett, úgy tette fel a kérdést.
– Képes lettél volna rá? – kérdezte halkan. – Feladni mindent?
Eric ránézett mielőtt válaszolt, de nem ült fel.
– Valami többet ér az erkölcsnél. Te magad mondtad, mindenki megvásárolható, csak én máshogy.
– Értem – bólintott James, és elindult, de a másik utána szólt.
– Te is megtennéd érte, nem? – Felült az ágyon végre, és kíváncsian nézett utána, a másik hátranézett a válla felett, a pillantása kiismerhetetlen volt, mint általában.
– Kiért?
– Tudod te azt – mosolyodott el Eric halványan.
– Légy egyértelmű – fordult vissza teljesen.
– Feliszért – suttogta komolyan. James szótlan maradt pár percig, gondolkozott a válaszon.
– Nem – mondta aztán. Eric szemei meg elkerekedtek, ezt a választ várta ugyan, de közel sem ilyen határozottan. – Senkiért se tenném meg.
– Ha ez igaz, szomorú, és üres életed lehet – felelt együtt érzően a nephilim. – Még szerencse, hogy tudom, hogy hazudsz. Még megmenthető vagy James.
– Elég lesz neked Lisát megmenteni, engem inkább hagyj békén – megfordult, és úgy folytatta. – Viszlát, Szépfiú! Legközelebb talán nem ilyen barátságos találkozásnak nézünk elébe – intett egyet, majd eltűnt a folyosón.
Eric pedig sóhajtva visszadőlt a priccsre. Újra egyedül maradt a gondolataival.

14. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 14. fejezetet. Túlélte mindenki az első hetet? Remélem, minden jól ment és mindenkinek ennyi suli éppen elég is volt :D
Vigaszképpen itt az új fejezet, hátha segít kicsit. Jó olvasást!

Puszi:)

14. fejezet

Eric behajtotta az ajtót, mielőtt követte volna a férfit, és Lisához lépett.
– Rendben vagy? – kérdezte.
– Igen – nézett fel rá a lány –, de ez nagyon kínos volt.
– Kicsit – vigyorodott el –, de lehetett volna rosszabb is.
– Nem igen – rázta a fejét Lisa.
– Ó, hidd csak el, hogy még jól jártunk – ült le mellé az ágyra, közel húzódott hozzá. – Ha amit tennél akartam veled, nem egy álomban teszem, rosszabb lett volna – súgta a fülébe.
– Tényleg nem kellett volna – állt fel az ágyról Lisa, és ott hagyta Ericet, aki meglepetten nézett utána.
– Mi történt? – kérdezte összevont szemöldökkel.
– Semmi – rázta meg a fejét. – Menj! Beszélj Joshsal!
– Jó, de gyere velem – fogta meg a kezét, és kihúzta a szobából.
– Ha azt akarta volna, hogy én is tudjam, már a szobádban elmondta volna – ellenkezett a lépcsőn lefelé menet.
– Lehet, de én szeretném, hogy tudd – fordult hátra hozzá, és kedves mosollyal nézett rá. Végül beleegyezően bólintott, és hagyta, hogy vezessék.
Josh a konyhában várt rájuk, egyedül ült az asztalnál. Egyik gyerek sem volt ott, csak ők hárman.
– Négyszemközt akartam veled beszélni – jegyezte meg a férfi.
– Akkor én megyek – indult kifelé Lisa, de Eric elkapta a csuklóját.
– Mondhatod előtte – nézett rá határozottan.
– Rendben – bólintott a férfi. – Ami a Tanácsnál történt...
– Tudom, vissza kellett volna fognom magam – bólintott. – Sajnálom, de már az felbosszant, hacsak meghallom a Tanács szót.
– Tudom, de meg kell tanulnod szabályozni a dühöd. Ülj le, kérlek! – intett az egyik szék felé. – Még nem fejeztem be, sajnos.
Ericnek kérdőn megemelkedett a szemöldöke, de hallgatott a nevelőapjára, és leült az asztalhoz.
– Történt valami? – kérdezte.
– Eddig a Tanácsnál voltam, megbeszélésünk volt – folytatta gondterhelten. – A támadásról, a bátyádról, és rólad beszéltünk.
– Azt hittem, tisztáztuk, hogy semmi köze hozzá – szólt közbe felindultan.
– Eric – sóhajtott fel a férfi –, túlzottan érintett vagy az ügyben. Úgy gondolják, hogy veszélyes lehetsz a bátyád miatt. Nem tudják biztosan, hogy bízhatnak-e benned, hogy kinek az oldalára állnál. Félnek, ha a tűz közelében maradsz, megégeted magad.
– Nem értelek – gondolkodott el. – Valamiféle esküt kellene tennem? Nincs akadálya, bármikor.
– Fiam – a fiú megmerevedett, ahogy kimondta ezt a rövid, de erős szót, Josh viszont úgy tett mintha nem venné észre a zavarát –, bárcsak ennyiről lenne szó, de az utolsó próba előtt veszélyes lehet rád nézve egy ilyen erős eskü, akár meg is ölhet.
– Hozzuk előrébb az utolsó próbámat.
– Nem engedem! – vágta rá rögtön Josh. – Túl veszélyes! Még van egy éved a próbáig, ha egy-két hétről lenne szó, legyen, meg tudnád csinál, de egy év nagyon sok idő, Eric.
– Akkor mégis mit tegyek, hogy megnyugodjanak? – kérdezte hevesen.
– A Tanács úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha elküldenek a városból, mivel úgy tűnik, innen indult az egész – mondta ki, amitől a fiú legjobban félt.
Eric pár pillanatig dermedten nézett maga elé, majd a férfira vezette a pillantását, ami csak úgy lángolt a dühtől. Lisa ijedten figyelte az arcát, amelyen most nyoma sem kedvességnek, vagy csibészségnek, még nem látta ennyire mérgesnek. Látta már dühösnek, elkeseredettnek, de ilyennek még soha.
– Biztos, hogy nem hagyom el a várost – sziszegte összeszorított fogakkal.
– Csomagolj, holnap 10-re jönnek érted, hogy elvigyenek – állt fel Josh az asztaltól.
– Nem – ugrott fel Eric, a széke hangos csattanással vágódott el a padlón. – Megmondtam, hogy nem megyek el.
– Nincs más választásod – váltott kérlelő hangnemre az apa. – Nem tehetek semmit, talán ha kicsit leülepedtek a dolgok, visszajöhetsz, de most nincs más út.
A fiú szeme szikrázott a dühtől, majd megfordult, és a lépcső felé indult. Felrohant rajta hármasával szedve a fokokat, Josh azonnal utána szaladt rosszat sejtve. Jól érezte, hogy ebből baj lesz. Lisa már csak akkor érte utol őket, amikor a férfi eltűnt a könyvtár ajtaja mögött. Nem gondolkozott, csak követte őket. Most már értette, miért nem itt beszélt vele Josh, tudta, hogy ez lesz, hogy azonnal a Tanács felé veszi az irányt. Lisa is átrohant a teleporton, és ismét a Tanács épületében találta magát, mindketten eltűntek már, de lépteik még mindig visszhangot vertek a folyosón. A hangot követve futni kezdet. Addig rohant, amíg újra a tanácsterem előtti folyosóra nem ért. Éppen akkor rázta le magáról Eric a férfi visszatartó kezeit, és berontott a terembe.
Lisa és Josh pedig követték. A férfi nem szólt semmit arra, hogy itt van, volt most égetőbb problémája is ennél.
A Tanács úgy tűnik, várta vissza, mert bár mindenki cseverészett éppen egyik másik taggal, de senki se hagyta el a termet. A fiú érkezésére mind odakapták a fejüket, és abbahagyták a beszélgetést.
– Eric – csapta össze a kezeit boldogan Morrison. Lisa furcsán nézett a férfire, és ezzel nem volt egyedül, de az nem adta jelét, hogy ezt észrevette volna. – Minek köszönhetjük a látogatásod?
– Félre akarsz állítani az útból? – kérdezte mérgesen, figyelembe se véve az öreg, kopaszodó férfit, Crusadernek szánta a kérdését.
– Ne gondolj butaságokat – felelt az hűvös nyugalommal –, csak a legjobbat szeretném neked.
Eric felhorkantott, majd közelebb lépett az asztalhoz. Mérgében elvesztette a mozgása kecsessége, a nyugalom rideg, szarkasztikus álarcát, amivel legutóbb védekezett.
– Nem fogom elhagyni a várost, és nem fogom elárulni a nephilimeket – mondta határozottan.
– Úgy érted a Tanácsot? – emelkedett meg Crusader szemöldöke, és sunyi mosoly jelent meg az arcán.
– Szarok a Tanácsra – felelt vulgárisan Eric. – A barátaimra gondoltam, és azokra, akik nem tehetnek semmiről.
– Azt hiszem, most inkább elmennél, mielőtt olyat teszel, amit megbánsz – könyökölt az asztalra a férfi, és összeérintette az ujjai hegyét. Olyan negédes hangon beszélt, hogy Lisának felállt a szőr a kezén az undortól, és kirázta a hideg. – A Tanács döntött, holnap elhagyod a városod.
– És mégis hová küldötök? – vitázott Eric hevesen. – A világ végére, valami szentfazék kolostorba, ahol bezárva tarthattok állandó megfigyelés alatt?
– Egy olyan helyen tanulhatnál egy-két dolgot – bólintott a férfi. – Még van mit elsajátítanod a fegyver forgatással, és a küzdelemmel kapcsolatban, de az érzelmeid kordában tartása sem az erősséged, úgy látom.
Lisa nem látta honnan, de Eric elővarázsolt egy tőrt, és kecsesen, olyan gyorsan, és hirtelen elhajította, hogy elmosódott a mozgása. A fegyver szép ívet írt le, és közvetlen Crusader füle mellett beleállt a székébe. A Tanácstagok közül többen ijedten kiáltottak fel, páran fel is pattantak, de neki még csak a szeme se rebbent.
– Azt hiszem, már nincs mit tanulom – jelentette ki Eric. A Tanácstag oda se nézve megragadta a tőr markolatát, és egy határozott mozdulattal kirántotta azt.
– Ügyes – mondta, és felállt, majd a fiú elé sétált. – De van még mit tanulnod, mondjuk egy kis jó modort.
Azzal megragadta a jobb kezét, az asztalra csapta, majd egy határozott mozdulattal beleállította a tőrt. Eric felüvöltött a fájdalomtól, ahogy a tőr áthatolt a kézfején, és az asztallapban állt meg. Az ajkába harapott, és összegörnyedt. Lisa is felsikoltott ijedtében.
– Majd én megtanítalak arra, hogyan illik viselkedni – sziszegte Crusader, és a hajánál fogva felemelte a fejét, hogy muszáj legyen ránéznie. – Most már van mit tanulnod, bal kézzel vívni, innentől az életed múlik rajta.
– Mit csinálsz? – lökte el az útból Josh, és a nevelt fiához rohant. – Mire volt ez jó? – jól megnézte a sebet, majd egy határozott mozdulattal kihúzta a tőrt a kezéből, és közelebbről is szemügyre vette.
– Eressz! – rántotta ki a sérült kezét a markából. A vére már az egész kézfejét bemocskolta.
– Zárjátok be az egyik cellába, ma este ne kapjon ételt, és vizet. Meglátjuk holnap is ennyire nagyszájú lesz-e majd – intett Crusader Annabellnek és a fiának.
– A kezét el kell látni – ellenkezett a lány. A férfi szeme haragosan villant, de bólintott.
– Rendben vidd el a kórházba, de utána rögtön az egyik cellába, megértetted? – Annabell habozott, de végül mégis bólintott.
Josh közben lehasított egy darabot az ingéből, és erősen a kezére kötözte, hogy elállítsa a vérzést. Amint végzett Annabell és John azonnal elvezették.
– Ráfér, hogy megtanulja, hol a helye – magyarázta Crusader. – Először az apja kapatta el, hogy mindent megengedett neki, az én fiam sosem mert volna velem úgy beszélni, mint ő. Aztán meg te – bökött Joshra –, hagytad hagy nyalogassa a sebeit évekig, ehhez pedig mindent megadtál neki, amit csak akart. De sosem késő megnevelni, csak drasztikusabb eszközök kellenek.
– De ilyenek? – Josh még jobban elképedt. – És ha maradandó sérülést okoztál?
– Rendbe fog jönni, csak eltart egy darabig – intette le az aggódó férfit. – Mára végeztünk, haza mehetünk.
Mindenki felállt, és egy szó nélkül, talán még mindig a sokk hatása alatt, elhagyta a termet, de Josh elkapta Crusader karját.
– Őrült vagy – rázta meg a fejét. – Nehogy azt hidd, hogy ezt megúszod.
– Már meg is úsztam – vigyorgott elégedetten, és gőgösen leszedte magáról kezét. – Hát nem látod, Josh