15. fejezet

 Sziasztok! 

Meghoztam a 15. fejezetet. Szeretném mindenkinek megköszöni ezt az évet, hogy olvastatok és fáradhatatlanul írtatok nekem kedves szavakat. Köszönöm mindenkinek, aki a rendszeres olvasóm lett így vagy úgy. Legfőképpen pedig szeretném megköszönni azt a több, mint 4000 látogatót, akik felnéztek szeptember óta a blogra:) Köszönöm szépen ezt az évet, jövőre találkozunk. Addig is BOLDOG ÚJÉVET MINDENKINEK!!!!

És persze: Jó olvasást a fejezethez! :)

Puszi:) 

15. fejezet

 James durván rángatta, mit sem törődve azzal, hogy a szorítása fáj Lisának. Szinte égette a bőrét a fiú keze, az ajkába harapott, és úgy próbálta magába fojtani a fájdalmas nyögéseit, nem akart még egy pofont kapni.
– Tudok magamtól is menni, nem kell ráncigálnod – elégelte meg mégis James viselkedését.
    A fiú hirtelen megállt, és megfordult, majd magához rántotta, úgy nézett le rá. Egy lenéző vigyor terült el az arcán, és látványosan megemelkedett a szemöldöke, fekete szemei ijesztően csillogtak. Egy fekete párducra emlékeztette Lisát, egy gyors, halálos, de gyönyörű vadászra. Nagyot nyelt, ahogy a fiú szemébe nézett. Várta a kiakadást, a fájdalmat, de nem jött.
– Akkor szedd a lábad! – engedte el. – De figyelmeztetlek, semmi esélyed ellenem.
– Már rájöttem – mormogta Lisa, és követte a fiút. Pár percig csendben meneteltek, vagyis inkább rohantak, alig tudta tartani az iramot Jamesszel, akit ez egy cseppet sem érdekelt. – Mond csak, te Chris embere vagy? – a fiú megtorpant, és mérgesen fordult hátra. Kecses, surranó léptekkel indult a lány felé, aki ijedten elhátrált előle, még egy falhoz nem ért a háta, James megállt előtte, és fenyegetően nézett le rá.
– Nem dolgozom egy olyan szerencsétlen féregnek, mit Christopher Laser – azzal megint megragadta a karját, és útiránynak állította.
– De ha nem neki dolgozol, akkor hogy viszel hozzá? – kérdezte gyanakodva a lány.
– Majdcsak megtalál – rántotta meg a vállát.
– Becsaptál! – kiáltotta mérgesen Lisa, amikor rájött, hogy végig a bolondját járatta vele.
– Brühühü! – fordult vissza gúnyolódva. – Mi már csak ilyenek vagyunk. Hazudósak!
– Chris nem – ellenkezett újra. James felnevetett.
– Chris nem? Ez új – mondta ördögi mosollyal az arcán. – Jobbat mondok, a drága öcsikéje se akkora szent, mint amilyennek kinéz. Hát akkor még ő.
– Hazudsz! – suttogta kétségbeesetten Lisa.
– Meglehet – rántotta meg a vállát. – De legalább nem játszom meg a jófiút. Azért én utánakérdeznék a helyedben Mr. Szépfiúnál, hogy miket is tett valójában. Most pedig gyere, mert aki meglát minket az emberek közül, azt megölöm, amit szerintem te nem díjaznál túlzottan.
    Újra útnak indult, elvárta, hogy Lisa kövesse. Igazából újra megpróbálkozhatott volna a szökéssel, de nem akart másokat veszélyeztetni. Mikor pár lépéssel eltávolodott a fiú a nyomába szegődött. Fázott, a hajnali hűvössel nem számolt, amikor eljött Ericéktől, és el is fáradt már.
    Könnyek szúrták a szemét. Nem akarta elhinni, hogy bármi igaz lehet abból, amit James mondott neki. De mindenbe belegondolva, bármi is történt közte és Eric között az elmúlt pár napban, nem ismerte, semmit se tudott róla. Lehet, hogy egy-két dolgot elmondott a múltjából, de kitudja, hogy mekkora része az igazságnak. Annyi mindent titkolhat még. Azt se mondta el, hogy a születésnapja lesz a halála napja is. Miért is mondana el mindent neki? Hiszen Eric se ismeri őt jobban. Miért bízna benne?
    Azok után, pedig, hogy így egy szó nélkül lelépett, mit is várhatna tőlük? Azt már tudta, hogy élete legrosszabb döntését hozta meg, azzal, hogy megszökött. Csak reménykedhetett abban, hogy Chris megtalálja. Bár még azt se igazán tudta hová tenni, hogyha James és Chris nem egy oldalon állnak. Akkor mégis kinek dolgozik ez a fiú? És miért akarja mindenki őt?
    James is ugyanolyan hangtalanul lépett, mint Eric, és a többiek. Pedig rajta egy drága, nehéz bakancs volt. Kalapját a fejébe húzta, mintha zavarná a napfény. Ő is olyan megnyerő külsőt kapott ajándékba a természetfelettitől, hogy a lányok Lisa sulijában megőrülnének érte, bár olyan mértékű düh égett a szemében, hogy bárkit megperzsel csupán a pillantása, inkább kerülhetik az emberek, mint vágynának a társaságára. De őt se látszott érdekelni a külseje, mintha az összes kiválasztott immúnis lenne a szépségre, és mások véleményére, nem igazán érdekli őket a külső. Talán mert sokkal több mindent éltek már át ennyire fiatalon, hogy ilyen aprócska dolgokon fennakadjanak, mint a tökéletes szépség, vagy éppen a kisebb hibák.
    Elmélázva figyelte, ahogy James morcosan baktat előtte. Nem lehetett idősebb nála, mégis ennyire megsavanyodott, ilyen fiatalon. A dühe éltette, látszott a szikrázó szemein. Lehet, hogy ugyanabból a fajból valók Chrisszel, mégis annyira másik voltak. Bár eleinte tőle is rettegett, de Jamesből áradt a gyűlölet, ellentétben a másik fiúval. Olyan masszív, áthatolhatatlan falat épített maga köré, hogy már nem igen látszott az ember, a sok sötétség mögött.
    Sóhajtva kényszerítette magát, hogy nézzen máshová. A körülöttük lévő épületekre tévedt a tekintete. Most kezdte csak érezni igazán, mennyire hiányzik neki a régi élete, a nyugodt régi élete. Amikor még nem akarták elrabolni, és megölni, maximum egy kemény dolgozat miatt kellett aggódnia. Most meg mindennapossá válik, hogy valaki fegyvert fog rá. 
    Kezdet fájni a lába, és szúrt a tüdeje. Többször megbotlott a kisebb kavicsokban, James ilyenkor mindig hátrapillantott, de nem szólt semmit. Bár volt valami a tekintetében… értetlenség keveredve dühvel… Lisának minden lélegzetvétel szenvedéssel járt. Mintha hideg szilánkokkal lenne tele a tüdeje. Úgy érezte, már sosem állnak meg, talán kivezeti a városból.
    A feje is újra zúgni kezdet, de próbálta kizárni a fájdalmat. Az előbb is így kezdődött. Nem is várattak magukra sokáig a hangok. Tompa fájdalom, majd újra suttogás, csak most sokkal többen beszéltek. Egymás szavába vágtak, így nem sokat hallhatott ki belőle, nem igazán értette, miről van szó.
    Egy-egy szó, mondat, mint a Földön és a meg kell találnunk többször is elhangzott. Most a kellemes hangú férfi nem beszélt, de hallotta az ijedt nőt, és még egy csomó idegent. A többiek mind férfiak voltak, mély baritonnal zengtek, mindegyik hangszíne összetéveszthetetlen volt, és fennkölt, földöntúli, gyönyörű.
    Hirtelen éles fájdalmat érzett a tarkóján, megszédült, és belezuhant a sötétségbe.

    Egy sötét szobában ébredt, egy puha ágyon feküdt, fekete takaróval takarták be. Ahogy kinyitotta a szemét, először a plafont vette észre, ami fehérre volt festve, itt-ott lemállott a vakolat. Biztosan valami régi házban van. Nem tudta hogyan került ide, sem azt, hogy mióta fekhetett eszméletlenül.
    Fel akart ülni, de erős fájdalom nyilallt a tarkójába. Odakapott, de nem ő volt az egyetlen, egy hideg kézhez ért. Ijedten hőkölt hátra, majdnem le is zuhant az ágyról.
– Ne félj! Csak én vagyok – szólította meg egy ismerős.
– Chris? – fordult a hang irányában, és szembe találta magát a fekete fiúval. Megviseltnek tűnt, az átlagosnál is fehérebb volt az arca, és sötét karikák éktelenkedtek a szemei alatt. Kék pillantása aggodalmat tükrözött, már amennyire a szobában lévő beteges fényben meg tudta állapítani.
– Hogy vagy? – kérdezte. A hangja is másként csengett, mintha beteg lenne.
– Fáj a fejem – suttogta.
– Nem csodálom, eléggé csúnya pukli nőtt rajta – válaszolt a fiú.
– James hozott ide? – kérdezte.
– Igen – Chris bólintott.
– És… – gondolkodott el Lisa – leütött?
– Mert úgy visítottál, hogy egy mentőautó is megirigyelt volna – jött egy felháborodott válasz a szoba másik végéből.
    Lisa a hang irányába fordult. James ott támasztotta a falat, és összehúzott szemmel őket nézte. Semmi sem változott rajta, a dühös arckifejezést, még mindig nem tudta levedleni. Ugyanabban a sötét összeállításban volt, még a kalapját sem vette, hiába volt odabent.
– Mond csak James – mosolyodott el –, neked nem volt gyerekszobád, hogy mindig ilyen haragosan meredsz a világra? – Chris elmosolyodott, a megszólított fiú pedig, ha lehetséges még nagyobb gyűlölettel szemlélte Lisát. Mondani akart valamit, de Chris közbevágott.
– Ha jobban vagy, visszaviszlek – mondta a fiú, és felállt. – Itt nem biztonságos neked.
– Mi? Nem – tiltakozott Lisa. – Beszélnem kell veled.
– Én is a maradása mellett szavazok – lépett közelebb James. – Neked is könnyebb lenne, ha itt maradna.
– Elviszem, ha nem tetszik, akadályozd meg – nézett farkasszemet a két fiú. Mindkettő keze elindult a nadrágja felé a másik minden rezdülésére figyelve. Lisa kicsit úgy érezte magát, mint a western filmekben, amikor a seriff kiáll párbajozni a rosszfiú ellen, amikor mindenki tudja, hogy jön a nagy leszámolás, és a jó győz. De most ki számít a seriffnek?
    Már mindkét fiú keze a kardján nyugodott, amikor berontott egy szőke lány, közéjük furakodott és úgy nézett fel rájuk.
– Fiúk, fiúk! Nyugalom! – mondta, és eltolta egymástól őket. – Hogy ti mindig csak a fegyvereitekkel tudtok villogni. Ne acsarkodjatok állandóan! – Lassan mindkettő tartása felengedett, lenyugodtak kicsit, de a biztonság kedvéért még mindig a mellkasukon tartotta a kezeit. Úgy viselkedett, mintha egymaga le tudná állítani a két fiút, ha mégis egymás torkának esnének.
    James a lányra nézett, Chris viszont továbbra is rajta tartotta a szemét a másik nephilimvadászon, de hátrább lépett. Lisa jobban szemügyre vette a jövevényt. A szőke lány bőre elképesztően fehér volt, szinte már áttetsző, de hibátlan, a szemei szürkék voltak, fekete szemceruzával még ki is húzta őket, az ajkain feltűnő, vérvörös rúzs díszelgett, a haja hullámos volt, frufruja kicsit a szemébe lógott. Fekete bőrszoknyát csipke harisnyával, kivágott "kissé" csipkés toppot, és vékony bőrdzsekit viselt.
– Nem is tudtam, hogy a városban vagy Vick – mondta James.
– Tegnap érkeztem – válaszolt mosolyogva a lány.
– Így már értem, miért tűnt el Chris, olyan hosszú időre. Megjött a szajhája – gúnyolódott a fiú. A szőke pedig rámorgott, mint egy dühös kutya, de Chris a vállára tette a kezét, úgy tartva vissza.
– Vicktorie – ejtette ki lágyan a lány nevét, de annyira szépen, hogy Lisát mardosta a féltékenység, értetlenül állt az érzés előtt, de nem tagadhatta. – Nyugalom – még egyet morgott Jamesre, majd Chrisre nézett. A fiú arcát figyelte, majd beleszagolt a levegőbe, és Lisa felé fordult, mintha eddig észre se vette volna, hogy ott a lány.
– Sang d'ange – suttogta, és éhesen villant a szeme. Lisa felé vetette magát, de mielőtt az ijedt kiáltáson kívül mást is reagálhatott volna, Chris megragadta és a szoba másik végébe hajította. James pedig lazán előrántotta a kardját, és hason szúrta a földön fekvő lányt. Fájdalmasan felsikoltott, majd behunyta a szemét, és nem mozdult többet.
– Megölted? – suttogta Lisa döbbenten, majd felnézett Jamesre, aki elégedett arccal tisztogatta a vért a kardjáról, ami feldühítette a lányt, hiszen mégis csak megölt egy ártatlant. – Miért kellett leszúrnod? – kikerülte Christ, és neki esett a másik fiúnak. – Máshogy nem lehetett volna elintézni? – kiabálta. – Miért kellett azonnal megölni?
– Nem halt meg – mondta egykedvűen, és eltette a fegyvert. Lisa szemei elkerekedtek, és emlékei szerint erre élete egyik legértelmesebb válaszát adta, ami úgy hangzott szó szerint, hogy "He?".
– Vicktorie vámpír – magyarázta Chris. – Nem lehet csak karóval megölni, meg elégetni. Pár perc, és újra éled, nem lesz semmi baja.
    Visszaemlékezett, hogy amikor rá akarta vetni magát négy túlságosan is hegyes szemfogat látott előbújni. Vick máris mocorogni kezdet, halkan felnyögött, mint aki ébredezik, és kinyitotta a szemét.
– És mit mondott? Mi az a sang ange valami? Mit jelent? – kérdezte Christ.
– Sang d‘ange, vagyis angyal vér – válaszolt egyszerűen, majd odalépett a földön fekvő lányhoz, aki ránézett a szürke szemeivel.
– Sajnálom – formálták az ajkai. Chris arcát nem lehetett látni, így nem tudta megállapítani, mit is érezhet a fiú, de felhajtotta a kabátja ujját, majd egy tőrt vett elő, és a bőréhez illesztette.
– Ó, ne már… – sóhajtott fel James, és megrázta a fejét. Lisának már csak akkor esett le, mit is akarhat, amikor megvágta a kezét.
– Ne! – kiáltotta. De addigra Vicktorie rátapasztotta a száját a fiú kezére, és szívni kezdte a vérét. Chris felszisszent, jobb kezével a falba kapaszkodott, a fogait összeszorította fájdalmában.
    Pillanatok teltek el, Vick pedig csak egyre többet, és többet akart, Chris ujjai pedig fehéredni kezdtek, az ájulás határán állhatott.
– James! – nézett kétségbeesetten a fiúra.
– Mi van? – kérdezte.
– Tegyél valamit. Megöli! – kiáltotta a lány.
– Az ő döntése – rántotta meg a vállát. – Én csak örülnék, ha elpatkolna. Megérdemeli, ha ennyire felelőtlen.
    De végül is odalépett, és elrántotta onnan a fiút. Vick nem próbált utána menni, mintha egy része tudta volna, hogy rosszat tett. Idegesen harapta be az alsó ajkát, a fogai még mindig kint voltak, így belevájtak a bőrébe, vékony csíkban vér buggyant elő az ajkán, és futott végig az állán, aztán a lány letörölte, és lenyalta az ujjáról.
    Chris a hátán feküdt, a keze még mindig vérzett. Reszelősen lélegzett, aztán szép lassan lecsukódott a szeme. Lisa azt hitte, elájult, de James odarohant hozzá, és kitapintotta a pulzusát.
– Mindjárt leáll a szíve – suttogta meglepetten. Majd elkezdte újraéleszteni a nem lélegző fiút. Keményen ütögette a mellkasát. – Te szemét! Nem megmondtam, hogy én fogom átszúrni azt a nyamvadt szívedet. Cseszd meg! – káromkodott.
    Lisa is letérdelt mellé, és nézte a küzdő fiút, de nem reagált, nem lélegzett, nem volt pulzusa sem. Pár pillanat múlva Chris kinyitotta a szemét, és köhögve felült a mellkasát szorongatva.
– Majdnem eltörted a bordáim – nézett vádlón Jamesre.
– Te meg majdnem elpatkoltál. Szóval... – állt fel amaz, hogy elmenjen. – Léptem. Dolgom van.
– Köszönöm – szólt utána a fiú, érezhetően kissé nehezére esett kimondani ezt a rövidke szót.
– Nem szívesség volt. Más körülmények között hagytalak volna meghalni, de még dolgunk van egymással – azzal kiment a szobából, és becsapta az ajtót.

14. fejezet

Sziasztok!

Gondoltam, hozok egy kis karácsonyi meglepetést az olvasóimnak. Elhoztam nektek a következő fejezetet a fa alá:D Remélem, örültök neki.
Akkor hát ezúton szeretnék minden kedves olvasómnak és idetévedőnek BOLDOG KARÁCSONYT kívánni. Remélem, mindenkinek boldogan telik az ünnep.
Boldog karácsonyt még egyszer, és jó olvasást a fejezethez!

Puszi:)

14. fejezet

 

 Miután Eric eltűnt a lépcsőn senki se tudta, mit tegyen. Josh végül újra enni kezdett, Jason követte a   példáját. Stephanie felállt az asztaltól, és idegesen pakolászni kezdet. A másik három gyerek aggódó pillantásokat váltott. Végül Rosie lábon rúgta, felszisszent a sípcsontján ért fájdalomtól, és felháborodva nézett a pöttöm lányra.
– A tetőn! – tátogta, Lisa értetlenül nézett körbe, mind a hárman őt nézték.
    Végül Felisz lökött rajta egyet, a lépcső felé irányítva. Rájött, hogy azt várják tőle, menjen a fiú után. Már újra lökni készült, így inkább gyorsan felpattant, majd idegesen körbenézett, minden szem rászegeződött.
– Öhm… – motyogta. – Na… nagyon finom… volt. Izé… Köszönöm.
    Végigjártatta a szemét az embereken. Stephanie elmosolyodott, Josh semmit se reagált. Jasontől pedig bezsebelt egy lenéző pillantást, a többiek bátorítóan mosolyogtak rű. Kibotladozott az asztaltól, majd elindult az emeletre.
Nem tudta, hogy hogyan is juthatna fel a tetőre, így jobb híján kinyitogatott minden ajtót. Végig nézte az összes szobát, még nem talált egy ajtót, mögötte egy létrával, amin felmászva kijutott a tetőre.
    Eric ott ült a szélén, nem csinált semmit, csak ült. Nem látszott semmilyen érzelem rajta, amikor hátranézett a lányra. Lisa mellette foglalt helyet, egy darabig nem szólt semmit csak figyelte az alattuk lévő utcát, és úgy tűnt, a fiú sem akaródzik megszólalni.
– Hogy vagy? – kérdezte végül megtörve a csendet.
– Voltam már rosszabbul is. Ne aggódj! – válaszolt szárazon.
    Újabb csönd állt kettejük közé, Lisa újra a város fényeit kezdte kémlelni, miközben a beszélgetés folytatásán gondolkozott.
– Miért utál ennyire Jason? – nézett Ericre hirtelen.
– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét. – De jó lenne tudni.
– Talán féltékeny – tippelt Lisa.
– Féltékeny? – nevetett fel keserűen, és hitetlenkedve a fiú. – Mégis mire?
– Az életedre.
– Arra, hogy a bátyám az ellenségem? Hogy meghaltak a szüleim? Hogy ostoba elvárásoknak kell megfelelnem? Tényleg irigyelhető az életem. Jobb nem is lehetne – élcelődött.
– Sok minden irigyelhető van benned – bizonygatta Lisa.
– Na, persze – horkantott fel Eric. A lány inkább nem válaszolt, így egy időre megint csend telepedett közéjük. Nem volt kínos, nem feszélyezte egyikőjüket sem, csak elüldögéltek egymás mellett a gondolataikba merülten.
– Miért pont a tető? – nézett fel a csillagokra kicsit később.
– Jó hely a gondolkodásra – emelte ő is a tekintetét az égre.
– Nagyon szép – suttogta, és a vállára hajtotta a fejét.
– Az, gyönyörű – mosolyodott el Eric, és ránézett.
– Még sosem figyeltem igazán. Ismered őket? – kérdezte.
– Csak párat. Mondjuk, ezt biztosan ismered – mutatott fel az égre, és összekötött az ujjával pár csillagot.
– A Kis Medve – nevetett fel Lisa boldogan. – Igen, az még nekem is megvan. De hol a nagy? Nem találom.
– Ilyenkor nem látható. Sajnos várnod kell, már ha megéred – sóhajtott fel.
– Eric, ne beszéljünk most erről – nézett a fiúra.
– De hát… – próbált ellenkezni, de Lisa közbe vágott.
– Most a csillagokkal szeretnék foglalkozni – mélyen a barna szemekbe nézett. – Kérlek – suttogta és Eric végül megenyhült. Leengedte a vállait, szép lassan elmúlt a feszültsége. Bár a szeméből még mindig aggódást olvasott ki, de többé nem hozta fel a témát. Még egy aprócska mosolyt is az arcára erőltetett.
– Nos? Melyik melyik? – döntötte újra a fejét a vállának. – Hmm?
– Az ott – sóhajtott fel Eric lemondóan –, a Skorpió, most látszik a legjobban. Az pedig a Hiúz – mutogatta sorra őket. – Aztán a személyes kedvencem a Nagy kutya, vagy Szíriusz, bár most annyira nem látszik jól.
– Gyönyörűek – ámuldozott Lisa, miközben próbálta odaképzelni az állatok képét az összekötött vonalakra. – Kitől tanultad ezeket?
– Az édesanyámtól. Nem nagy dolog. Ő is a szüleitől tanulta, nekünk is megmutatta – magyarázta. – Imádta őket, órákig el tudta nézegetni. Én is eltudnám – suttogta.
– Sajnálom, biztosan nagyon hiányzik – simított végig a karján az együtt érzően. – De legalább te ismerted, én semmit se tudok róla.
– Talán neked a jobb – rázta meg a fejét. – Nem láttad, ahogy egész nap csak sír. Nem eszik, nem szól egy szót se, mintha nem is léteznél. Látod, ahogy elsorvad szépen lassan, és nem tehetsz semmit. Tehetetlenül kell nézned, hogy szenved – Eric hangjának elkeseredett élét hallani, olyan volt Lisanak, mintha kést forgatnának a szívében. Könnyek szöktek a szemébe, de sikerült őket visszatartania.
– Sajnálom – suttogta, és végig simított a fiú arcán. Szerette volna magához húzni, megölelni, megvigasztalni, de nem merte megtenni –, hogy mindezt át kellet élned. Hogy ennyit kellett szenvedned, de megannyi boldog perced is volt az édesanyáddal, ezekre kellene inkább gondolnod.
    A fiú egy ideig az arcát fürkészte, összehúzta a szemét, és szólásra nyitotta a száját, de végül meggondolta magát, megrázta a fejét, és lehajtotta. Pár pillanat múlva viszont újra felé nézett, és hirtelen megszólalt.
– Lisa… – de ahogy találkozott a pillantásuk benne akadt a szó. – Én…
– Igen? – suttogta minden rezdülésére figyelve. Eric lehajtotta a fejét, így már nem láthatta a barna szemeit.
– Olyan más vagy, mint a többiek, akiket ismerek – mondta.
– Ó – csak ennyit tudott kinyögni hirtelen –, talán, mert nem így nevelkedtem – tette hozzá zavartan.
– Nem arra gondoltam – végigsimított a lány arcán, majd közelebb hajolt. Lehunyta a szemét, Lisa is így tett, majd összeértek az ajkaik. Finoman, puhán csókolta, mint legutóbb. Óvatosan, édesen. Eric a derekára tette a kezét, és közelebb húzta magához, jobb kezével a hátát simogatta. Önkéntelenül, szinte észre se vette, mit tesz, a nephilim nyaka köré fonta a kezeit.
    Annyira magával ragadta csók, hogy egyáltalán nem figyelt a külvilágra. Valahonnan messziről érzékelte, hogy fázik, de mégis melege volt, teljesen felforrósodott a teste a csóktól. A fiú ujjai beletúrtak a hajába, beleremegett az érintésébe, még jobban szomjazta az ajkait, de Eric elhúzódott. Csalódottan nyitotta ki a szemét, és nézett a barna szempárba. Hirtelen úgy érezte rajtakapták valamin. Valamin, amit tilos lenne megtennie. Idegesen húzódott hátrébb, majd felpattant, és elrohant. Sietve lépkedett lefelé a létrán, az utolsó fokokról leugrott a földre. Hallotta, amint Eric utána kiált, de képtelen volt megállni, és a fiúra nézni. Végig futott a folyosón, majd be a szobába, rögtön bezárta az ajtót, és lihegve dőlt neki.
    Könnyek csordultak végig az arcán. Nem tudta, miért sír, és hogy miért menekült el. Csak azt érezte, hogy valami nagyon nem stimmel, hogy valamit nagyon elrontott. Lecsúszott az ajtó elé a földre, és a térdét átölelve zokogott.
    Hallotta, amint Eric megállt az ajtó túloldalán, megpróbálta kinyitni, majd kopogott.
– Lisa! Nyisd ki, légy szíves – szólította aggódó hangon. Tudta, hogy segíteni szeretne, hogy nem érti, mi történt. Hogy is érthetné? Hiszen ő maga se tudja, miért futott el. Nem tudja, miért érzi rossznak, amit tettek az előbb. Csak érezte… Érezte, hogy nem szabad.
    Zúgott a feje, majd hirtelen fájdalom nyilallt bele, elég erős ahhoz, hogy nem tudjon figyelni többet a környezetére. Olyan hirtelen jött, egyáltalán nem számított rá. Suttogást hallott. Két hang suttogott. Egy nő, és egy férfi, beszélgettek. Olyan volt, mintha egy rádióadást hallgatna az autóban, egyszer jobb, máskor rosszabb volt a vétel.
– Meg kell keresnünk? – mondta a férfi. Lágy, morgós hangja volt, és tiszteletet parancsoló.
– De hol? Sehol se találjuk – felelte a női hang kissé félénken.
– Mindenhol. Akár a Földön is – adott utasítást az első.
– A Földön? – kérdezett vissza megszeppenve.
Aztán elhaltak a hangok, a többit már nem hallotta. Kinyitotta a szemét, most vette csak észre, hogy a földön fekszik, és a fejét fogva húzza össze magát. Még mindig könnyek áztatták az arcát, Eric pedig már azzal fenyegetőzött odakint, hogy betöri az ajtót.
    Végül összeszedte magát. Felállt, felvette a dzsekijét, a zsebébe süllyesztette a kardot, amit még a fiútól kapott, és az ablakhoz lépett. Már a párkányon állt, amikor rájött, hogy ez talán nem is annyira jó ötlet. Nagyon magasan van, de el kell mennie. Nem sodorhatja veszélybe Ericet. Nem tudná elviselni, ha megsérülne, vagy rosszabb… Meg kell találnia az angyalt is, biztos volt benne, hogy amit halott annak köze van hozzá. Csak tudná, hol raboskodhat?
    Eric egyre mérgesebben fenyegetőzött. Lisa végül átmászott a párkányról az ereszcsatorna kiszögelésére, és óvatosan, lassan, lemászott rajta. Puhán landolt a földön. Majd rohanni kezdet az utca vége felé.
    Már nem sírt, de égett az arca. Hátranézett a házra, szinte látta maga előtt Eric csalódott arcát, ahogy rájön, mit tett. Újra szúrni kezdet a szeme a kitörni készülő könnyektől, gyorsabb tempóra ösztökélte magát. Félt, hogy nem lesz elég ereje, hogy végig csinálja mindezt, hogy visszafordul. Többet nem mert hátranézni, csak az utat figyelte, és próbált uralkodni a gondolatain.
    Meg kell találnia Christ, csak ő segíthet. Bárcsak tudná, hol keresse. Kiért az utca végére. Fázott, és félt, de most nem adhatja fel. NEM! Ekkor jutott eszébe a temető.
– Mit is mondott Eric? – suttogta maga elé. – "Minden gyilkosság után elmegy a szüleink sírjához."
    Végül úgy döntött, hogy elmegy a temetőbe, egy próbát megér. Egész úton a háta mögé tekingetett. Félt, hogy valaki követi. Úgy érezte, mintha bármelyik percbe kiugorhatnának elé, és megtámadhatnák, mintha valaki figyelné minden lépését, és követné.
    Végre odaért, de a bejáratnál megtorpant. Sötét volt és még mindig nagyon hideg, ez mégis csak egy temető. A filmekben ezeken a helyeken mindig valami rossz dolog történik. Remegve nyitotta ki a kiskaput, és lépett be.
    Igazából fogalmam sem volt, hol keresse Eric és Chris szüleit. Vagy egy óráig bolyongott, amikor kiszúrta a Laser nevet az egyik sírkőn, elbotladozott odáig, hogy jobban megnézze.
    Két fehér sírkő állt egymás mellett, Emily Laser, és Peter Laser. Az asszonyén egy fehér rózsa pihent egymagában, a férfién semmi. Mindketten mosolyogtak a fekete-fehér képeken. Chris nagyon hasonított az édesanyjára. Kicsit keményebbek voltak ugyan a vonasai, de mégis fel lehetett fedezni ugyanazokat az arcukon. Hosszú fekete haja befonva futott végig a hátán, a szemei csillogtak a boldogságtól.
    Az apuka pedig, mintha Eric lenne, bár a szemén látszott, hogy világosabb, de ezenkívül tökéletesen hasonlítottak. Apró nevető ráncok futottak a szájánál, és a szeme sarkában. Az ő kék szemei is csillogtak. Boldog embernek tűntek. Letérdelt eléjük, és az égre nézett.
– Mr. és Mrs. Laser! Kérem, nem ismerjük egymást, de ha hallanak, vezessenek el Chrishez – suttogta. – Kérem.
    Visszanézett a két fényképre. Még mindig nehezére esett neki hinni az angyalokban, démonokban, de ha ezek vannak, miért ne lehetne mennyország is? Egy ideig még térdelt mellettük csöndben, majd csalódottan felállt, hogy elmenjen.
– Nagyon hasonlítanak, nem igaz? – szólította meg egy ismeretlen hang. Gyorsan megfordult a tengelye körül, és egy fiúval találta szemben magát. Fekete ruhát viselt, fekete göndör haja volt és ijesztően fekete szeme, egy fekete kalapot tett a fejébe. Fagyos mosolyra húzta az ajkait, erős, markáns vonásai első ránézésre a tudatába égtek. A szemeivel lassan és tüzetesen végigmérte Lisát.
– Ki vagy te? – kérdezte, és a keze a zsebébe csúszott, megmarkolta a kardot. Rossz érzés fogta el a srác látványától, hideg rázta ki a mosolyától.
– Engem nem fog jelezni – válaszolt. – Ó, bocsánat. James – nyújtotta a jobbját.
 – Lisa – lépett felé, és megfogta a kezét, de rögtön el is rántotta, majd elhátrált. Sokkal erősebben érezte azt a fájdalmat, amit Chrisnél is szokott, szinte már fizikailag megégette. – Te?
– Igen – mosolygott James gúnyosan.
– De akkor miért… – hebegte ijedten.
– Ezért – emelt fel egy vörös követ, pont olyat, mint ami Lisa nyakában is lógott. – Nem mondta még neked senki, hogy veszélyes egyedül kint a sötétben? Főleg ilyen kislányoknak.
    Kivette a zsebéből a kardot, ami rögtön kinyílt a kezében. James elnevette magát.
– Tedd el, még mielőtt megvágod magad – gúnyolódott, majd ő is kinyitott egy fekete kardot. – Ha szépen velem jössz nem lesz semmi bajod – mondta. – Úgyis Chrishez akartál menni. Én elkísérhetlek.
– Mióta figyelsz? – kérdezte Lisa, még mindig szorongatva a fegyvert.
– Ó, egy ideje. Nagyon megható volt a tető jelenet – jegyezte meg kajánul. – Gyerünk! – intett a lánynak, hogy menjen előtte, és eltette a kardját.
    Lisa elindult, közben eltette ő is a fegyvert, viszont amikor elment a fiú mellett, futásnak eredt. Botladozva jutott el temető kapujáig, de ott vacakolnia kellett a kilinccsel, nem akart kinyílni. Hiába rángatta teljes erejéből, feszegette, mégsem engedett. James beérte, és durván maga felé fordította, neki nyomta a kerítésnek, a szeme szikrázott a dühtől. Lisa hátába fúródott a hegyes díszítés, éles fájdalmat okozva. Hideg volt, fázott, és még a fiú szorítása is fájt neki.
– Eressz el! – kiabálta Lisa, és megpróbált szabadulni. – Segítség!
– Fogd be! – szűrte a fogai között James.
– Segítsen valaki – sikította újra, majd egy pofon csattant. Égett az arca ott, ahol a fiú megütötte, de csöndben maradt. A szemei megteltek könnyel, de visszanyelte őket, hideg kezével próbálta meg hűteni a fájdalmasan égő bőrét.
– Végre! – morogta, és durván megragadta a karját, aztán maga után rángatta.

13. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt. Holnap nálunk lesz tanítás, sajnos, nem tudom, vannak-e sors társaim... Szóval nem leszek itthon, így inkább felteszem még most a fejezetet, hátha van olyan, aki otthon ülhet reggel és olvasnivalóra vágyik:D
Remélem, hogy tetszeni fog.
Jó olvasást!

Puszi!:)

13. fejezet

    Chris egy darabig nézte Lisa távolodó alakját. Csak figyelte, ahogy elsétál tőle, ahogy finoman és kecsesen lépked. Szinte már ő is lebegett, mint a legtöbb közéjük való. Máris kezd visszaváltozni, most, hogy a kő már hatástalan. Úgy változik, hogy észre sem veszi... ő nem, de mindenki más igen. Eddig is szép volt, de most kifejezetten gyönyörű, persze az emberi énje még mindig ott van, és ott is marad. Ezeket az éveket nem lehet majd kitörölni, bárhogy is próbálkozik. Talán nem is baj, ha marad benne egy kis emberi... gyarló emberi lélek.
– Ő lenne az? – szólt egy unott hang mögüle. Gyorsan hátrafordult, és előrántotta a kardját. – Most nem lehet, ezt te is tudod, majd legközelebb kerítünk rá lehetőséget, ne aggódj.
    Aki megszólította egy fiú volt. Hetykén támaszkodott a motornak, és végigmérte őt. Fekete göndör haja volt, nagyon sötét szinte fekete szemei, kissé olyan hatást keltett, főleg ha valaki hirtelen nézett rá, mintha az egész írisze csak pupillából állna. Ami ijesztőnek sőt földön túlinak tetszett. Fekete bőrnadrágot, fekete inget, és bőrkabátot viselt, göndör fürtjeire pedig fekete fedora kalapot tett. Feltűnő jelenség volt, mégis tökéletes volt az öltözéke az ő életükhöz, a sötétséghez.
– Mit akarsz itt? – mondta Chris gyűlölködve, és leszedte a fiú kezeit a motorról.
– Saiker hívott. Én lettem a második védelmi vonal – rántotta meg a vállát. – De tudtommal, tudsz rólam.
– Azt mondta, elküld.
– Talán hazudott. Tudod, milyenek ezek a démonok… – vigyorgott a fiú gonoszul.
– Elbírok velük egyedül is. Keress más mulatságot, Jamie fiú – vágott vissza Chris.
– Majd meglátjuk – néztek farkasszemet. – De egy biztos, engem nem vakítanak el az érzelmeim.
– Engem se – tiltakozott Chris.
– Hát persze, ezt láthattuk. Én kinyírtam az egész családomat, az ötéves kishúgomat is, hidegvérrel. Ellenben te mióta is kerülgeted Ericet? – elégedett vigyor terült el az arcán – Hát igen – folytatta gúnyosan, majd megfordult, hogy elmenjen. Tett pár lépést, majd visszafordult még egyszer –, ne nyafogj annyit, úgyis maradok – azzal elment.
    Chris egy darabig állt, majd mérgesen, szitkozódva a földhöz vágta a bukósisakját. Már csak ő hiányzott ide neki. Nem elég, hogy Eric nem hallgat a szép szóra, így ki kell találnia, hogy hogyan végezheti el a feladatát, s közben védheti meg az öcsét, de még Jamest is a nyakába varrják.

    Végül felpattant a motorra és elhajtott, beszélnie kell Saikerrel. Keresett egy helyet a város szélén, ahol megidézheti a főnökét. Végül egy elhagyott raktár épület mellett döntött, mivel nappal volt, így olyan helyet kellett választani, ahol nem láthatják meg.
    Rakott egy kisebb tüzet, majd megvágta a kezét, és felrajzolta a szükséges jeleket a földre a saját vérével, aztán a tűz mellé lépett, és elkezdett kántálni.
– Regna Terrae, cantate deo,
Psallite domino
Datet robur poklur ipse
Caelos antitazuse

Qui ehitur per calus
Timebdus eastus sanctus
Ecro, edit vocem suamer,
vocem pontem Saiker

    Ahogy végzett magasra csaptak a lángok, majd kialudtak, és a helyükön egy fekete alak állt. Magas volt, és nagydarab, az egész testét egy fekete köpenybe burkolta. Alatta pedig egy sötét nadrágot, és egy furcsa szabású zakót viselt, sötét inggel, úgy nézett ki, mint egy jól szituált üzletember. Csuklya takarta el az arcát, de most hátravetette azt, ezzel egy időben Chris térdre ereszkedett előtte. Ekkor vette csak észre, hogy véres a démon keze, mindkettő, tocsogott a friss vértől.
– Uram! – suttogta.
– Miért zavartad meg a vacsorámat? – mondta erélyesen a férfi, majd lenyalta a kezeiről a vért. A fiút egy pillanatra elfogta a hányinger. Így inkább újra a földet kezdte nézni.
– Én… csak… – még mindig úgy érezte, mindjárt kiüríti a mai ebédjét a démon méreg drága cipőjére.
– Csak nem undorodsz az étkezési szokásaimtól, Christopher? – emelte meg az állát, hogy ránézzen, majd el is kezdte felfelé húzni. Most már a vér fémes illata is megcsapta, és rögtön rájött, hogy a mai vacsora egy félvér volt, egy félig angyal, és öklendezni kezdet. A gyilkolás, és a vér maga nem is zavarta, hiszen ezt ő is megtette már, nem is egyszer, csak a folytatás…
    Saiker leakasztotta az övéről a kardját, majd megvágta a csuklóját. A kardjáról csöpögött a démon vörös vére, ahogy leért a földre sisteregve eltűnt. Chris ijedten figyelte, hogy mit csinál. Megemelte a kezét, és a fiú szájához nyomta, a másikkal pedig szorosan tartotta. Vergődve próbált kiszabadulni a szorításból, de nem kelhetett versenyre egy démon erejével. Az erőlködése olyan volt, mintha ő vívna csatát egy patkánnyal, nagyjából annyira fárasztotta le Saikert. Hiába próbálkozott, a vér nagy részét lenyelte.
    Végül az megelégelte a szenvedését, és nevetve elengedte. A földre rogyott, egy adagot kiköpött, de ami lement, a torkát marta. Emlékezett erre az érzésre még 13 éves korából. Köhögött, alig kapott levegőt, tudta, hogy nem öli meg, de a szenvedés elviselhetetlen volt. A földön fetrengett, alig tartott pár percig, majd kimerülten, zihálva nézett fel Saikerre, aki unottan a kezét törölgette. Chris homlokán gyöngyözött a veríték, kimerült volt, és legyőzött. Fáradtság lett rajta úrrá, az a fajta, amikor már nem akarsz semmit se tenni, csak nyugodtan megpihenni, meghalni, belefáradt a hajszába.
– Teljesen elszoktál tőle, többször kellene adnom – sóhajtott a démon. – Mikor is ittál utoljára? Ó, már emlékszem, amikor az öcséd majdnem megölt – kiáltott rá. – Nagyon mérges volt rám, főleg, hogy előtte kínoztalak meg. De hát megérdemelted, nem igaz?
    A fiú a kezén húzódó hosszú, mély vágásra gondolt, aminek a mai napig megvan a nyoma, és ami kilóg a kabátja hosszú ujja alól is. Saiker lehajolt, megragadta Chris ingének szegélyét, és talpra állította.
– De megbocsátottam már – legyintett könnyedén, és dölyfösen porolgatni kezdte a fiú fekete ruháját. – Hiszen visszajöttél, és elvégzed a rád kiszabott munkát bármi áron. Igaz? – mosolygott önelégülten.
– Megegyeztünk – válaszolt rekedten Chris. Hátrált egy lépést, amint elengedte a démon.
– Ó, igen – kacagott fel. – Nos, miért hívtál?
– James… Miért van rá szükség? Nem dolgozom vele, nem hasonlítanak a módszereink. Ez volt az egyik feltételem. Tisztáztuk a múltkor – mondta határozottan.
– Ó, James… Hát igen. Igen. Teljesen megértelek – tűnődött a démon. – Csak hogy, nem kell együtt dolgoznotok. Jamest azért hívtam, hogyha netalántán megint elbuknál, végezzen veled. Tudod a formaságok.
– Megesküdtem – ellenkezett Chris.
– Hát igen, de én ilyen gyanakvó típus vagyok. Lehet, hogy az én bűnöm, de abban, aki már egyszer hátba szúrt nehezen bízom meg – rántotta meg a vállát. – Nyugodj meg! Nem szabad lépnie, amíg nem engedélyezem neki. Megmondtam, szabad kezet kapsz, de kell valaki, aki figyel. Ha elvégzed ezt a munkát, újra teljesen élvezheted a bizalmam, de addig is elviseled a bébiszittert, vagy az alkunknak vége. Azt hiszem, így is nagyon bőkezű vagyok veled – Chris mélyeket lélegzett, és a földet nézte. – Akkor ezt megbeszéltük. Az alku áll, James marad. Lehetőleg ne egymást végezzétek ki. Ha nem bánod, mennék, még nem fejeztem be teljesen a vacsorámat.
    Azzal el is tűnt nyomban. Semmi jel nem maradt utána. Még az idézés kellékei is eltűntek, csak a kardját hagyta ott neki, ami csörögve ért földet. Lehajolt, hogy felvegye, de ahogy hozzáért megégette, felkiáltott a hirtelen fájdalomtól, és elkapta a kezét.
    Végül megvárta, amíg eltűnik róla az összes démonvér. Majd visszahelyezte az övére az összezsugorodott kardot. Még mindig rosszul érezte magát, már közel három éve nem ivott. Viszonylag hamar hozzászokik a szervezet, ha rendszeresen fogyasztja, sőt függőséget okoz, de az elvonás is iszonyú fájdalmakkal jár, és a visszaszokásnál is mindent elölről kell kezdeni.
    Saikert majd két évig hitte halottnak. Nem kereste, hírek se voltak róla. Egyedül volt sokáig, amolyan bérgyilkosként élt, sokan fizettek neki, így vagy úgy, azért, hogy eltegyen láb alól pár útban lévő személyt.
    Aztán egyszer csak megjelent neki. Nyugodt volt, nem kapkodott, csak egy ajánlatot tett. Egy nagyon érdekes ajánlatot, bár a feladat sem volt átlagos, és így került újra ide a szülővárosába…
    Nehezen elbotladozott a motorjáig. Elfogyott minden ereje, kiszolgáltatottan rogyott a földre, a hátára fordult, és az eget nézte. Nézte a csillagokat, mint gyermekkorában, az édesanyja sokat mesélt róluk mindet bemutatta. Kívülről tudták a nevüket az öccsével. A csillagászat volt az anyjuk hobbija.
    Lassan lecsukódott a szeme, és egy emlék kúszott a szemei elé.

 ٭

– És a vámpírok is léteznek, Eric – mondta az apja az ölében ülő öccsének. Chris féltékenyen figyelte őket a saját ágyából. – Éjszaka vadásznak. Bár a hiedelmekkel ellentétben nem porladnak el a napfénytől. Csak kényesek rá, érzékeny a szemük. Fakaróval kell átdöfni a szívüket, csak akkor halnak meg.
    Eric még csak öt éves volt. Állandó rémálmok kísérteték a történetek miatt, volt, hogy zokogott és forgolódott egész éjszaka. Ellenben Chris, ő sosem félt, mégis az öccse volt a kedvenc, és ez dühítette, féltékeny volt. Egyszer sem próbálta megvigasztalni, megnyugtatni, hagyta szenvedni, félni egyedül.
– Drágám – lépett be az anyjuk kedvesen mosolyogva –, itt az ideje, hogy aludjanak. Későre jár.
– Rendben. Jó éjt srácok! – adott nekik egy-egy jó éjt puszit.
– Jó éjszakát Eric! – köszönt el az édesanyjuk is. – Neked is jó éjszakát Christopher – adott neki is puszit, majd betakargatta, és lekapcsolta a lámpákat.
– Chris? – szólította meg egy remegő hang, nem sokkal azután, hogy becsukódott az ajtó.
– Igen? – kérdezett vissza ellenségesen.
– A vámpírok nem tudnak bejönni, ugye? – ideges mocorgás jött a másik ágy felől, majd Eric felkapcsolta a villanyt.
– Honnan tudjam? – morogta, ahogy ránézett. A kisfiú szőke haja össze-visszaállt. Meleg, barna szemeiben ijedtség tükröződött.
– De… – suttogta elgyötörten.
– Kapcsold már le! – rivallt rá, majd befelé fordult a fal felé, és nem mozdult.
    Eric szipogva eloltotta a fényeket, majd halkan sírdogálni kezdett. Chris sóhajtva a hátára fordult, idegesítette a folyamatos sírás, de valahol sajnálta is az öccsét, nem tudta, mit tegyen. Próbált gondolkozni, de nem nagyon tudott. Megcsillantak a plafonra festett csillagok az utcáról besütő fénynél, nézte őket pár pillanatig, majd rárivallt az öccsére.
– Ne sírj már! Nem tudok aludni – hallotta, ahogy összerezzen a hangjára, és megtörli az orrát.
– Bo… Bocsánat – dadogta a kisfiú.
    Eric újra szipogott, de nem tudta abbahagyni. Chris felült az ágyban, egy darabig figyelte az öccse kis testét, ahogy rázkódik a sírástól. Végül felállt, és befeküdt mellé. A kicsi meglepődött, majd megfordult, és átölelte a bátyját, végre elapadtak a könnyei.
– Vigyázok rád, ígérem, senki sem bánthat – suttogta az öccsének. – Örökké – Eric elmosolyodott, és még szorosabban bújt a bátyjához. Nem sokára el is aludt csendben…

 ٭

    Szúrt a szeme, amikor kinyitotta. A nap vakítóan sütött le rá, újra be kellett csuknia, mert szinte fizikai fájdalmat okozott az éles fény. Az egész éjszakát kint töltötte, a kemény földtől megfájdult a háta, és egészen átfagyott. A torka még mindig kapart, de korántsem annyira. Fájtak a szemei, az ujjaival megmasszírozta, miközben nyögve felállt. A nap állásából ítélve 9 felé járhatott.
– Azt hittem, már átalszod az egész napot – szólította meg egy gunyoros hang.
– Mit akarsz itt? – fordult felé.
– Gondoltam, megkeresem a felbolydult méhkas főnökét – lépett el az épület falától, aminek eddig a hátát vetette.
– Hiányoztam? – húzta csibészes mosolyra a száját Chris.
– El sem hinnéd, mennyire – suttogta, és egy csókot lehelt a fiú ajkaira, de az eltolta magától.
– Mit keresel itt? – kérdezte.
– Mindig ott vagyok, ahol folyik az élet – lehelte az ajkaira a szőke lány.

12. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 12. fejezetet. Mivel holnap csak este érek haza, gondoltam, hogy ne kelljen annyit várnotok felteszem. Remélem, tetszeni fog.
Jó olvasását! :)
Puszi

Szilvi:)

12. fejezet

    Lisa lassan elérte Ericék házát. Sosem érezte magát még ennyire furcsán. Pár perce hagyta csak ott Christ, de máris hiányzott neki. Egy kisebb űrt érzett a mellkasában. De közel sem akkorát, mint mikor Erictől vált el pár órával ezelőtt szintén egy utcasarkon.
    Osonó léptek zaját hallotta maga mögött. Olyan halkan settenkedett, hogy szinte észrevehetetlen volt. Megijedt. Kezét a zsebében lévő kardra csúsztatta, majd egy gyors lendülettel előhúzta, és lecsapott, de elkapták a csuklóját, mielőtt bevihette volna a csapást. Még a kezét is elkezdte kirángatni a szorításból, mikor végre leesett neki, hogy kivel áll szemben, Eric fogta le, és nézett le rá. Barna szemei csillogtak, ahogy az ajkai féloldalas, huncut mosolyra húzódtak, Lisának elakadt a lélegzete. Elpirult a fiú kezének erős, mégis gyengéd, forró érintésétől.
– Nem hittem, hogy ilyen veszélyes leszel vele – mondta állával a fegyver felé bökve, de a szemét nem vette le a lázrózsás arcról, ami csak neki köszönhette, hogy zavarba jött.
– Azt hittem, démon vagy – eresztette le a kardot. Christől megtudta, hogy a gondolataival irányítani tudja, így újra lekicsinyítette.
– És ha gyanútlan járókelő, akit itt menten kettészelsz? – gúnyolódott komolytalanul a fiú.
– Biztos van a véletlen balesetekre is módszeretek. Mondjuk, eltemetjük? Vagy elégetjük? A filmekben így szokott lenni – rántotta meg a vállát.
– Ja, de ez nem a Supernatural – indultak tovább az utcán.
– Kár, pedig a Winchester testvérekekel szívesen megismerkedtem volna – vigyorgott.
– Azt hittem, nem bírod a kitalált dolgokat – jegyezte meg Eric.
– De a jó pasikkal semmi bajom. Amúgy meg egy gyanútlan járókelő nem tud úgy osonni, mint te – tette hozzá.
– Bocs, megszokásból megyek így – magyarázkodott.
– Semmi, szerencse, hogy észnél voltál – mosolygott rá. – De azért valljuk be kissé ijesztő.
– Inkább az az ijesztő, hogy milyen könnyen válsz olyanná, mint mi, azok után, hogy évekig el volt nyomva az erőd, és hogy ezt ilyen könnyen el is fogadod – morfondírozott a fiú. Lisa erre nem válaszolt semmit, nem is igen tudott ehhez mit szólni. Már Chris feltételezése is meglepte, sosem gondolt bele úgy igazán, hogy valószínűleg ő is közéjük tartozik, persze eljátszott a gondolattal, de nem hitt benne komolyan. Ő túl átlagos a többiekhez képest, túl egyszerű, túl gyenge, túl… emberi. Bár igazából sosem érezte magát odavalónak, az átlagos, közemberek közé valónak. Ericékkel kicsit már otthonosabban, szabadabban tudott viselkedni, de még ezt sem érezte az igazi helyének. Valami hiányzott, csak azt nem tudta, hogy mi. Lemondóan felsóhajtott, és inkább a fiúra koncentrált. 
– Na és – szólalt meg újra egy hosszabb csend után –, Castiel se létezik? Pedig ő angyal – Eric elnevette magát.
– Létezik egyes feljegyzések szerint, de vannak, akik más néven ismerik. Sachielnek, vele azonosítják.
– Érdekes – morfondírozott Lisa. – Szóval ti sem tudjátok biztosan.
– Nem – rázta meg a fejét. – Mond csak, Lisa… – szólalt meg Eric újra pár perc múlva – mikor leszel 18?
– Június 15-én. Miért? – nézett rá vissza a lány, mivel megtorpant.
– Semmiért. Nem érdekes.

    Nem sokára megérkeztek. Lisa felment az ideiglenes szobájában kipakolni. Majd ledőlt az ágyra, és hamar el is aludt. Nem volt rémálma sem. Igazából semmit se álmodott, vagy nem emlékezett rá. Amikor felébredt már szürkült odakint, viszont valaki betakarta. Csodálkozva bújt ki a puha paplan alól, majd az ablakhoz lépett.
    Odakint csak a csöndes utcát látta. Már felkapcsolták a lámpákat, de még egy-két ember is sétált itt-ott. Nyugodt emberek, akiknek fogalmuk sincs róla, milyen különleges, és veszélyes szomszédjaik vannak. Akiknek fogalmuk sincs arról, mi is vár rájuk odakint. 
    Bement a fürdőszobába, hogy felfrissítse magát. Először csak az arcát mosta meg, de aztán úgy döntött letusol. Beindította a zuhanyrózsát, majd ledobta magáról a ruhákat, és beállt alá. Élvezte, ahogy a meleg víz végig csurog a testén. Hosszú percek teltek el, már teljesen elázott a haja, de nem akaródzott kiszállni a zuhanyzóból. A vízcseppek lágyan simogatták a testét, mintha finom ujjak lettek volna, amik mindenhová elértek. Lehunyt szemmel állt, és élvezte a kényeztetést. 
    De nem sokáig maradhatott minden ilyen nyugodt. Amint kilépett a fürdőből újra átvette a nyugalom helyét a félelem. Valaki vadászik rá, és fogalma sincs róla, hogy miért. El akarják rabolni, talán meg is ölni, és még egy angyal is tőle kér segítséget. Vajon Eric mit szólna, ha elmondaná neki? Hinne neki egyáltalán? Az rendben, hogy hisz az angyalokban, de az még neki is abszurd lehet, hogy pont Lisától kérnek segítséget, olyan lények, amik bármit megtehetnek.
    Végül összeszedte magát, és kilépett a folyosóra. A konyhából hangokat halott, így arra indult. Ahogy közeledett a gyomra is megkordult. Nagy volt bent a fennforgás. Rosie és Steph szaladgáltak ide-oda a vacsorát készítve, kezükben edényekkel, és tányérokkal, akár az évek óta gyakorló pincérek, de mindketten kiszúrták Lisát közben.
– Felébredtél? Eric mondta, hogy elaludtál. Remélem azért este is tudsz majd pihenni – mosolygott kedvesen az anyuka. – Pont a legjobbkor jöttél, fél óra múlva kész a vacsora. Szólnál a többieknek?
– Öhm… Persze… De merre találom őket? – kérdezte Lisa.
– A pincében gyakorolnak. A lépcső melletti ajtón át tudsz lemenni. Köszönöm.
– Ez a legkevesebb – válaszolt kedvesen, majd elindult megkeresni őket.
    Amint belépett az ajtón felgyulladt a villany a folyosón. Egy kanyargós csigalépcső vezetett lefelé. Nem volt túlzottan oda ezekért a lépcsőket, mindig is ostobaságnak találta őket, és a szédülés is mindig elfogta egy ilyen tetején állva, pedig nem volt tériszonyos.
    Hangok szűrődtek fel. Nevetésre, esetleg fegyvercsörgésre számított, de kivehetetlen, viszont komoly beszélgetés folyt odalenn. Óvatosan, és halkan ereszkedett le a lépcsőn. Tudni akarta, hogy azok hárman miről beszélhetnek így elvonulva. A lépcsőn leérve egy újabb ajtó állta útját. A hangok mögüle szűrődtek ki. Elé somfordált, és hallgatózni kezdet.
– Nem tudom – hallotta Eric kétségbeesett hangját. – Fogalmam sincs, nem tudom, mit is kellene tennem.  
– Mi lenne, ha szólnál neki? – vetette fel Alex.
– Nem, csak megijeszteném. Jobb, ha nem tudja.
– Hát nem tudom, hogy te, hogy vagy vele, de én örülnék, ha megmondanád, hogy csak pár hetem van, ha tudnád – felelte újból a fiú.
– Joga van tudni – tette hozzá Felisz is.
– Sok mindenhez van jogunk, még se kapjuk meg. Hát nem értitek? – Lisa léptek zaját hallotta, Eric el kezdhetett fel-alájárkálni. – Ha megtudja, csak félni fog. Úgysem tud semmit se csinálni. Még csak ki sem képezték.
– Mit mondott Chris? Miért akarják megölni? – kérdezte Felisz.
– Nem mondta. Ennyit mondott csak – torpant meg.
– Meg kell mondanod neki – jelentette ki a lány.
– Miért kellene? – háborodott fel Eric, a hangokból ítélve.
– Azért, mert nemcsak ő nem tud tenni semmit se, hanem te sem – hideg, és kemény volt hangja, nem ellenséges, csak közölte a tényeket. 
– Miért ne tudnék? Megmenthetem – emelte fel a hangját idegesen. 
– Azt hittük, Saiker meghalt, hogy megölted legutóbb. A szavaidból ítélve, Chris is azt hitte. De nem tudtad megölni, visszatért. Sakkban tartja a bátyádat, vele téged, veled minket. Ezenkívül a legutóbbi találkozásotokba majdnem belehaltál. Napokig voltál eszméletlen Eric, napokig – a lány még mindig nem kiabált, ahogy Eric tette, inkább könyörgött. – Megkedveltem Lisát, de nem akarlak elveszíteni. A családom mindenkinél fontosabb, érted? Ha te nem mondod el, megteszem én.
Csattanás hallatszott, majd Alex felháborodott kiáltása.
– Engedd el! – kiáltotta. – Csak segíteni akar. A testvérünk vagy.
– Mit akarsz velem tenni? – kérdezte Felisz. – Hmm?
– Lisa az én dolgom. Ígértet tettem, és nem szegem meg. Ne állj az utamba! – sziszegte a fiú. Lisát most először megijesztette. Olyan vad volt, és könyörtelen, mint Chris. Ijesztő, hogy mennyire hasonlítottak, mégis mennyire mások voltak.  A keze remegve a kilincsre csúszott, halkan nyikordult az ajtó, ahogy kinyílt.
    Belépett, és teljesen meglepődött az elé táruló látványtól. Feliszt a falnak nyomva találta, Eric előtte állt, és szorosan tartotta, Alex pedig próbálta lefejteni a kezét a húgáról. 
– Mit csináltok? – kérdezte ijedten Lisa.
– Csak gyakorlunk – engedte el Eric Feliszt, és megfordult, szembe a lánnyal.
– Lassan kész a vacsora. Csak azért jöttem, hogy elmondjam – erőltetett egy mosolyt az arcára. De nem járhatott túl nagy sikerrel, mert Eric furcsán méregette.
– Kösz! – mondta Felisz és Alex egyszerre, majd elindultak felfelé.
– Jól vagy? – kérdezte Eric.
– Persze, csak most ébredtem fel – hazudta Lisa. – Öhm… és köszönöm, hogy betakartál.
– Az kellett volna még, hogy megfázz. Főleg, hogy nyitott ablaknál aludtál el – mosolygott.
– Nyitott ablaknál? – kérdezte ijedten.
– Igen, miért? Valami baj van? – kérdezett vissza a fiú.
– Nem, semmi, semmi. Csak elfelejtettem, hogy kinyitottam. Menjünk, éhes vagyok – mondta végül könnyedén. Eric pár pillanatig habozott, és az arcát kémlelte, de Lisa nem sütötte le a szemét, állta a pillantását. Végül intett neki, hogy menjen előre, és mindketten felmentek a többiek után.

    Miután felértek Lisa besegített Rosienak, és Stephnek a terítésben. Addig a többiek elmentek lezuhanyozni. Josh, és feltehetőleg Jason, akkor futottak be, amikor az utolsó villát is az asztalra tették. Még sosem látta a legidősebb fiút. Érdekes volt végre találkozni vele, főleg, hogy tudta, Eric nem bírja túlzottan. Igazából nem volt benne semmi különleges.
    Külsőre hasonlított Alexre, és a többiekre, mégis ő volt a legeltérőbb. Neki szögletes volt kissé az arca, és világosabb, gesztenye barna a haja. Alex csibészes, és Felisz mindig nevető szeme helyet Jasoné fekete, haragos volt, ami egy kissé megrémisztette. De neki is meg volt a maga sajátos szépsége, ami kiemelte az átlagos emberek közül.
– Lisa – szólította meg Steph –, ő itt a legidősebb fiam, Jason – mutatta be.
– Nagyon örülök – nyújtott kezet.
– Szintén – rázta meg unottan a fiú, majd leült az apja mellé.
– Örülök, hogy az édesapád elengedett – kezdte Josh.
– Öhm… igen. De nem akarok zavarni, szóval, ha…
– Dehogy zavarsz. Ne beszélj zöldségeket – vágott közbe a háziasszony mosolyogva. – Ülj csak le – húzott ki neki egy széket, és a többiek is befutottak.
    Mellé Felisz és Eric keveredett. Vele szemben Rosie foglalt helyet, az ő két oldalán Alex és Jason. A két szülő a két végére. Még sosem vacsorázott ennyi emberrel egyszerre. Érdekes volt, ahogy rutinszerűen adták tovább a tálakat. Mindenki tudta, hogy a másik mit szeret, és mit nem.
    Eric végig szótlan volt, ha kérdezték röviden válaszolt, de úgy tűnt nem ott jár az esze. Nem sokat evett. Csak kavargatta az ételt, pedig nagyon finom volt. Nem csak Lisának tűnt fel, Alex és Felisz is figyelték már egy ideje. De még Rosie is, aki semmit se hallott, lopva rá-rá pillantott aggódó tekintettel.
– Nos, mi van? – kérdezte gúnyosan Jason. – Ilyen sok gondolkodni valót adott volna a bátyád, hogy ránk figyelni már nincs is időd?
    Eric kezében megállt a villa a meglepetéstől, és hirtelen támadt csendben hallani lehetett, ahogy magát nyugtatva lassan kifújja a levegőt. Jasonre nézett, aki összehúzott szemekkel, elégedetten konstatálta, hogy betalált.
– Te Chrisszel találkoztál? – kérdezte hitetlenkedve Josh. Eric pillantása átvándorolt a nevelőapjára, majd lassan bólintott.
– Igen, de én csak… – Josh az asztalra csapott, a fiúban pedig bennrekedt a szó.
– És ki tudott még erről? Csak én nem? – kérdezte mérgesen, végig pillantva a családon. Alex mintha szólni akart volna, de Eric némán nemet intett a fejével. Alig volt látható, de mégis észrevette a jelzést, és lentebb csúszott a széken.
– Senki sem tudta – felelte halkan Eric. – Persze, kivéve az önjelölt kémet, apuci kedvencét – fordult újra Jason felé. – Törődhetnél a saját kis nyomorult életeddel, én megbirkózom az enyémmel magam is, úgyhogy kösz, de nem kell a segítség.
– Ó, bocsáss meg, hogy megzavartam a családterápiát. Bosszantó, gyilkos, féreg báty, és hiszékeny, nagyképű, arrogáns öcsike között – vágott vissza.
– Nem beszélhetsz így a bátyámról – állt fel hirtelen Eric, már fegyverrel a kezében.
– Ne merészeld! – rántotta elő a kardját a másik fiú is.
– Leülni! – mennydörögte Josh. – Fejezzétek be a gyerekes vitát.
    Jason lassan visszaereszkedett a székre. Eric viszont állva maradt, sőt elindult az emelet felé, bár a pengét ő is eltette.
– Most mégis hová mész? Nincs vége a vacsorának – mondta az apa.
– Nem vagyok éhes – vetette hátra a válla felett. – Végeztem.
– Én viszont veled nem. Ülj vissza most.
– Nincs mit mondanom – fordult vissza Eric. – Szóval, ha megengeded…
– Nem, nem engedem meg – szólt rá keményen Josh. – Nagy jövő áll előtted, miért akarod elszúrni?
– Mégis milyen jövő? – kelt ki magából. – Egész eddigi életemben mást se csináltam, csak próbáltam megfelelni. Mindent megtettem. Ha valami nem sikerült, addig nem aludtam, nem ettem, nem csináltam mást, amíg mégis. És mindezt miért? Milyen jövő?
– Az apád az ő helyét szánta neked – Lisa megdermedve figyelte a vitát, a többiek se tudtak beleszólni. – Az a sorsod, hogy vezess minket. Te vagy a legjobb, akit ismerek. Ha elég idős leszel tökéletes vezető leszel. Ezt szúrod el azzal, hogy beszélsz Chrisszel. Tudom, hogy a bátyád, és sokat jelent neked, de el kell felejtened. Rajta már nem segíthetsz. Elég időt fecséreltél már a kutatásra. Az apád a legjobb barátom volt, kötelességem téged megvédeni.
– Senki se kérdezett, hogy én akarom-e – vette visszább a hangját. – Mindig megszabtátok nekem az utam. De már felnőttem. Saját magam akarok dönteni a sorsomról, és meg is teszem.
– Dehogy vagy te felnőtt, fiatal vagy még… – rázta a fejét Josh.
– De igen, apa – szólt bele Alex. – Nem a kor mutatja meg, hogy valaki felnőtt-e. Már felnőttünk, mind, de még mindig gyermekként kezelsz. Pedig értjük már… Értjük a helyzetünk súlyát.
– Mondd meg, Josh – lépett a férfi elé Eric. – Őszintén. Ha a helyemben lennél, és mondjuk Alex Chrisében. Te lemondanál róla? – Josh nem válaszolt, csak nézte az előtte álló fiút. – Én nem vagyok az apám. Sosem voltam. Tudom, hogy vissza akarod kapni, de én nem ő vagyok, és nem is akarok ő lenni – fejezte be Eric, és elindult a lépcső felé. – Nem mondok le Chrisről, ahogy ő tette – szólt vissza a válla felett –, még akkor sem, ha ez nem tetszik a Tanácsnak. Sajnálom.
    Majd nem nézett hátra többet, és felment az emeletre.

11. fejezet

Sziasztok! :)

Meghoztam a következő részt, remélem tetszeni fog.
Jó szórakozást hozzá:D
Puszi:)

Szilvi

11. fejezet

    Alig tett pár lépést, amikor egy gúnyos hang megszólította.
– Milyen édes – sóhajtott fel. Eric felkapta a tekintetét, a közeli fa legalsó ágai közül az egyiken egy fekete alak üldögélt. Hátát a törzsnek vetette, egyik lábát lógatta, a másikat pedig behajlítva az ágon nyugtatta. A lombkorona vetette árnyék eltakarta az arcát. Csak a szeme kékje csillogott, és a gúnyos mosolya látszott.
– Mit keresel itt? – kérdezte Eric.
– Kerestél öcsikém – leugrott mellé a földre. – Hát jöttem.
– Megtaláltalak volna én is.
– Tudom, de én nem tudtam volna biztosítani a testi épségedet – minden egyes szavát átitatta a gúny, és a tekintetét is.
– Semmit se változtál – mondta Eric nevetve, és kezet nyújtott a bátyjának.
– Kellene? – csapott bele, és magához húzta a testvérét.
– Hiányzott a szarkazmusod – ölelte át nevetve.
– Megértem, elég unalmas a társaságod – morfondírozott, miközben elindultak kifelé a városból. – Bár a kicsi Lisa nagyon különleges. Nem igaz?
– Mit akarsz tőle? – támadt neki Eric hevesen.
– Én? Semmit – emelte fel a kezét védekezően. – Én csak arra figyelek, hogy ne kóricáljon el a kicsike.
– Akkor mégis kinek kell? Te nem szoktál senkinek se dolgozni. Ha csak az illető nem fizet, de ilyen hosszadalmas munkát akkor sem, akkor csak… nem… Á, nem, az lehetetlen – állt meg Eric.
– Vagy mégis? Találkoztál már a megbízómmal – nézett rá Chris.
– Az nem lehet… Azt hittem meghalt… Úgy tudtam… – idegesen a hajába túrt.
– Nem, él és virul, és rettentően dühös. Brieceékra, rád, rám… – az utolsó szót csak suttogva tette hozzá.
– Mit kapsz ezért Chris? – ragadta meg a bátyja vállát.
– Megtarthatom az életem – felelte, és lelökte magáról az öccse kezeit.
– Miért kell neki Lisa?
– Nem mondhatom meg. Így is tilosban járok – elindult, majd visszafordult mérgesen. – Eric, cseszd meg, tűnj innen, amíg teheted.
– Nem hagyom itt.
– Találsz valaki mást. Ő halott. Vagy így, vagy úgy, de nem éli túl.
– Ezt hogy érted? – lépett közelebb a bátyjához.
– Egy csaj sem ér ennyit – azzal megfordult, és gyors léptekkel a temető felé vette az irányt. Eric időt adott neki, tudta, mennyire fontos neki, hogy egy darabig egyedül lehessen az anyjukkal.

    Mikor utolérte az anyjuk sírja előtt térdelt. A fehér márványba bele volt vésve a neve, születése, halála, és volt egy kis kép is róla. Gyönyörű sír volt szépen rendbe rakva. Egy fehér rózsa feküdt rajta árván. Az apjáé volt mellette. Szintén fehér márványból, ugyanúgy nézett ki, mint a másik. Letérdelt a bátyja mellé, és nézte az anyja fényképét.
– Most mit gyóntál meg? – kérdezte.
– Amit tenni fogok – suttogta, és gyengéden végig simított a rózsán, amit hozott. – Ha maradsz, nem menthetlek meg. Ellenségek leszünk. Meg kell majd ölnöm. 
– Tudom – fordult felé, de a bátyja konokul az anyja mosolygó arcát nézte.
– Meg kell szegnem az ígéretem – suttogta.
– Felmentelek alóla – a vállára tette a kezét újra, de Chris ismét leseperte azt.
– Nem kell az engedélyed. Nincs rá szükségem – ugrott fel hirtelen, és dacosan nézett rá.
– De igen, és ezt te is tudod. Miattam ne legyen bűntudatod – állt fel ő is, és mélyen a szemébe nézett.
    Majd újra a sírok felé fordult. Még az anyjáén látszott, hogy rendbe teszik gyakran, addig az apjáé mellett elburjánzott a gaz. Odalépett mellé, és kiszaggatta őket, a ráhullott faleveleket is lekotorta a sírról. Máris jobban nézett ki.
– Miért nem jársz ki? – jött egy rekedt hang a háta mögül.
– Mert… ez csak a testük – suttogta. – Nincs itt semmi, amiért érdemes. Hiszen, ha tényleg hallanak, akkor mindig figyelnek ránk – pár percnyi csönd támadt a testvérek között. Végül Chris szólalt meg.
– Addig van időd, amíg 18 nem lesz. Használd ki! – Chris megszorította a vállát, de mire megfordult már csak a távolodó alakját láthatta.
    Utána bámult még egy jó darabig, már régen eltűnt a láthatárról, amikor visszafordult a sírokhoz. A szülei feküdtek előtte, már vagy egy éve nem volt itt. Csakis akkor jött ide, ha beszélni akart Chrisszel. Sosem a szüleiért. Belegondolni abba, ami eddig történt, ami a szüleikkel történt, fájdalmas volt. Szinte elviselhetetlen, és ezt nem bírta.
    Érezte, ahogy megtelik könnyekkel a szeme. Megrázta a fejét, majd vett egy mély lélegzetet, és gyorsan odébbállt.

    Lisa hamar megtette a maradék utat. Nem hitte volna, hogy Eric ennyire szigorú önmagával, hogy hibáztathatja magát a bátyja bűneiért. Nem régóta ismerte, de valahogy érezte, hogy nem bírna azzal a tudattal élni, hogy megölte a testvérét. Szereti, még ha gonosz is.
    Egy  kicsit magát hibáztatta, hiszen ő szúrta le nem rég, amiért nem tesz semmit Chris ellen. De jobban belegondolva nem Eric a hibás. Hogy is lehetne? Akkor, ott a szobában ostobaságokat beszélt. Nem gondolta át a dolgokat, csak kitört belőle minden.
    Nem igazán értette, hogy mi van közte és Eric között, de máris hiányzott neki. Viszont nem sokára találkoznak, csak ki kell valami magyarázatot találnia az apjának.
    Éppen hazaérkezett és belépett az ajtón. A ház szokás szerint üres volt.
– Itthon vagyok! – kiáltotta el magát.
– Megyek egy perc kicsim – hangzott a válasz.
    Lisa jobb keze hirtelen nehéz lett, mikor lenézett a fehér kis valami helyén egy kard volt. Elkerekedett szemekkel bámulta a csodás fegyvert. Olyan volt, mint amit Ericnél látott. Mintha folyó csordogálna benne. Igazából nem volt nehéz, csak először érezte annak. Felemelte és megforgatta maga előtt, még fel is nevetett. Mintha rátervezték volna, olyan szépen simult a kezébe. Nézegetni kezdte, végigsimított a hűvös pengén. Meglátta magát vele a tükörbe. A fegyver jól állt a kezében, tetszett neki a látvány. Legszívesebben sose tette volna le többé. Valami harci állás félét vett fel, olyat, amilyet a filmekben látott, majd kitört és szúrt a saját tükörképe felé. Tetszett neki a mozdulat, meg akarta ismételni, de léptek zaját hallotta. Ijedten körbefordult, de nem talált semmilyen helyet sem, ahol elrejthetné.
    Gondolatban meg is dicsérte magát, hogy azt nem kérdezte meg Erictől, hogyan lehet visszaküldeni a pengét. De a fiúra is haragudott, hogy pont egy ilyen selejtet adott neki, ami csak úgy kinő minden figyelmeztetés vagy parancs nélkül. Ki árthatna itt neki? A virágváza az asztalon azzal a két szál margarétával? Aztán eszébe jutott, hogy lehet, hogy Chris van itt. Végül feldobta a lépcső tetejére, pont azelőtt, hogy megjelent az apja.
– Szia, kicsim! – Egy csókot adott Lisa homlokára. A keze szokás szerint olajos volt, és megint a jól ismert benzin szagot árasztotta. Már egészen megszokta, nem is lenne igazi nélküle.
– Szia! – viszonozta.
– Nem iskolában kellene lenned? – ráncolta a szemöldökét rosszallóan.
– De, igen, csak Rosieval elaludtunk. Ne haragudj! – nézett fel rá boci szemekkel.
– Tudod jól, hogy nem bánom, ha néha lógsz, csak ne legyen probléma. Rendben? – mosolygott a lányára.
– Rendben – bólintott Lisa.
– Néha annyira emlékeztetsz rá – sóhajtott, majd bement a nappaliba, és leült a fotelébe. Lisa pedig vele szemben a kanapéra.
– Apa? – kezdett bele.
– Hmm? – nézett fel, eddig csak maga elé bámult, mint akit leköt a szőnyeg kusza mintázata.
– Mesélnél anyáról? – kérte óvatosan. Tudta, hogy az apja nem szívesen beszél róla. De ha már ő maga hozta fel, akkor egy próbát megér.
– Nincs mit mondanom róla. Egy angyal volt – újra lefelé kezdet nézni, kerülve a lánya pillantását.
– Nem volt vele valami furcsa? Valami megmagyarázhatatlan? – faggatózott tovább.
– Mégis mire gondolsz? – emelte rá újra a tekintetét. – Nézegetett-e szúró fegyvereket a neten? Vagy gyűjtötte a tűvel átszúrt rovarokat? Esetleg sorozat gyilkos volt-e? Nem, az anyád normális, kedves ember volt. Különleges, de normális.
– Jó, csak kérdeztem – sóhajtott lemondóan Lisa. Akkor nem tudja, vagy nincs is mit tudnia. – Apu! – szólította meg újra.
– Nekem sincs furcsa hobbim – viccelt az apja.
– Nem arról van szó – nevetett fel. – Tudod, az egyik barátnőm pár hét múlva elköltözik és megkért, hogy töltsem nála az utolsó heteket. Megengeded, hogy átcuccoljak?
– De azért suliba is járjatok. Persze, menj, pakolj be gyorsan, majd elviszlek – mosolygott.
– Te vagy a legjobb! – ugrott a nyakába és körbe puszilta az édesapja arcát. 

    Felrohant a lépcsőn, összeszedte a ruhái nagy részét, csak amit hordani szokott, majd bedobta egy hátizsákba. A felsőjét és a nadrágját is lecserélte a saját kényelmes ruháira. Nem olyan szexis, de a valódi Lisa, ahogy Eric fogalmazott. A kardot, amit kapott, és ami már újra a régi volt, a nadrág zsebébe rakta.
    Hamar végzett, betette a fontosabb dolgait, majd le is ment az apjához. De nem őt találta lent. Chris ült a kanapén és unottan piszkálgatta az egyik kardját, úgy tűnt erősen töri a fejét valamin.
– Hol az apám? – kérdezte Lisa ijedten.
– Én is örülök, hogy látlak – nézett fel rá a fiú egykedvűen. – El kellett mennie, az egyik ügyfelének gond van a kocsijával, és siet. Megkért, hogy vigyelek el.
– Eric keresett – jegyezte meg hosszas csend után.
– Megtalált – Chris felállt, és elé lépett. Furcsa fény csillant a szemében, szomorúság hagyott nyomot benne.
– Mit mondott? – nézett fel rá. Nem volt olyan magas, mint az öccse, de Lisánál így is magasabb.
– Ezt is, azt is – rántotta meg a vállát.
– Gyalog is el tudok menni – lépett hátrébb.
– Igen, tudom. Eric nem lakik messze. De mellettem nem eshet bajod – követte zavartalanul a hátráló lányt, mintha nem is venné észre, mit tesz.
– Miről beszéltettek? – erősködött. – Tudni akarom.
– Az időjárásról, a következő elnökválasztásról, hogyan lehet a legkönnyebben megölni egy embert… Csupa átlagos témáról – elérték az ajtót, és mindketten megtorpantak.
– Chris mondd el! – kérlelte Lisa, és próbálta a legártatlanabb pillantását vetni az előtte álló fiúra.
– Miért tenném? – hajolt hozzá közelebb.
– Ugye nem bántottad? – suttogta erőtlenül.
– Ne féltsd őt ennyire! Nagyfiú már! – Olyan közel ért, hogy a meleg lehelete csiklandozta a lány bőrét. Lisa szíve szaporábban kezdett verni, amit nem igazán tudott mire vélni, végül félelemnek könyvelte el. Arca egészen közel került hozzá. Kék szemei csillogtak, kicsit oldalra döntötte a fejét, Lisa ijedt pillantását vizslatta, de végül nem csókolta meg. A lány meglepően csalódást érzett. – Menjünk! – mondta hirtelen, és kinyitotta az ajtót.
Lisa kifújta az eddig benn tartott levegőt, és kilépett az ajtón. A motor szokás szerint a ház előtt parkolt. Feketén csillogott, mint a sötét éjszaka. Egy Ducati Diavel 'devil' volt. Már a neve miatt is illett Chrishez. Kihez máshoz illene az ördög motorja? De nem csak a neve volt ördögi, a kinézete is. Gyönyörű volt, mindig is tetszett neki, és szeretett volna rajta utazni, de a legutóbb nem sült el a legjobban. Végül sóhajtott egyet, a hátizsákot a hátára dobta, majd lesz, ami lesz alapon elindult a motor felé.
– Ha nem haragszol – dobott oda neki Chris egy sisakot –, nem viszlek csak az utca végéig, nem akarom, hogy Brieceék lássanak, csak bajod lehet belőle.
– Rendben – mosolyodott el Lisa. Felült a fiú mögé, és átkarolta a derekát.
– Kapaszkodj! Nem akarom, hogy Eric elégedetlen legyen az árukiszállítással – viccelt.
– Pukkadj meg! – vágott egyet bele a hátába, de Christ nem látszott zavarni, csak nevetett és beindította a motort, aztán pedig már száguldottak is.

    Lisa egyszer szívesen kipróbálta volna, milyen lehet sisak nélkül motorozni. Ahogy a lágy szembeszél bele-belekap a hajába. Ahogy a hűvös szellő simogatja az arcát, nem egy sötét üvegen át figyelni a rohanó világot, csak nézni szabad szemmel a fákat, ahogy elhaladnak mellettük.
    Chris mellett pedig simán megcsinálta volna. A fiú úgysem hagyná, hogy leessen, vagy bármi más bántódása essen. Eddig szorosan ölelte át a derekát, de most hirtelen ötlettől vezérelve az egyik kezével elengedte, és kitárta.
    Majd jobban szorította a térdével a géptestet, és a másik kezét is a levegőbe emelte. Felemelő érzés volt, mintha szállna, ennél már csak az lenne jobb, ha a haját is reptetné a szél, de erre most nem volt esély. Chris hátranézett rá, és meg mert volna rá esküdni, hogy gonoszul elvigyorodott a sötét üveg mögött. Majd visszafordult, és megemelte a motor elejét. Lisa ijedtében újra átölelte a derekát, majd mikor újra földet értek, hallotta, ahogy a sofőrje elégedetten felnevet. Újra belevágott egyet a fiú hátába, még ha tudta is, hogy semmi haszna.
    Innentől kezdve nem mert, nem is akart semmi hasonlóval próbálkozni, nehogy Chris újra megviccelje. Csak némán ült mögötte, és figyelte a tájat. Néha elkalandozta a gondolatai, de igazából semmi értelmesre nem tudott gondolni. Végül az utca végén, ahogy ígérte leparkolt. Lisa felpattant a motorról, és vádlón nézett a fiúra.
– Szemét! – vágta neki a sisakot. Chris könnyedén, nevetve elkapta. – Majdnem szívrohamot kaptam.
– Azt hittem, egy démonvadász nem ilyen ijedős – vigyorgott gonoszul.
– Mi? – kérdezett vissza kikerekedett szemekkel. – Mit mondasz?
– Most min csodálkozol? Az vagy nem? – dőlt a motornak a fiú, és kérdő emelkedett meg a szemöldöke.
– Én… – bizonytalankodott, és idegesen megvakarta a fejét. – Nem… Nem is tudom… Amúgy is, ha az is vagyok, még csak most csöppentem bele ebbe az egészbe, nem tudom, hogyan kellene viselkednem – de Chris nem igazán figyelt már rá. Komoran latolgatott valamit, miközben a beton fixírozta.
– Kérhetnék tőled egy szívességet. Megígérnél nekem valamit? – lépett hozzá közelebb, és halkabban kezdett beszélni.
– Miről lenne szó?