2. fejezet

Sziasztok!

Elhoztam a második fejezetet. Szombatra ígértem, de holnap nem leszek itthon, így inkább ma este teszem fel. Remélem tetszeni nektek!:)
De akkor második fejezet!
Jó olvasást hozzá!

Puszi

Szilvi:)

2. fejezet

Csütörtökig nem történt semmi említésre méltó. Lisa nem látta többé a srácokat az udvarból, és Chrisszel sem találkozott. Éppen kint ült az iskola előtt a lépcsőn, várta, hogy vége legyen a tanárok értekezletének.
    A Nyomorultakat olvasta, amikor önfeledt, csilingelő kacagást hallott. Egy pöttöm, vörös hajú lány nevetett. Arca pirospozsgás volt, szemei smaragdként világítottak. Haja a lapockájáig ért, frufruja majdnem a szemébe lógott. Alakja kifogástalan volt, tökéletes. Fekete nadrágot viselt, hozzá egy fehér, hosszított, passzos pólót fekete övvel.
    De Lisa figyelmét csak egyetlen pillanatra kötötte le, pedig ilyen lányokat nem igen szokott látni. A megnevettetője jobban érdekelte. Mellette haladt egy szőkésbarna, barna szemű srác. Finom vonalú álla, nagy magabiztos szemei, és csibészes mosolya volt. Ebben kicsit Chrisre emlékeztette. A fekete fiúnak volt ilyen szépen kidolgozott arca, amin hibát nem lehetett találni, és ő volt mindig magabiztos, és szexi.
    Az aprócska lány, csak a válláig ért.    Fekete farmert, és egy zöld inget viselt, amit felhajtott a könyökéig. Mintha csak a társa szeméhez öltözött volna. Hanyagul zsebre vágott kézzel sétált, és a vörössel beszélgetett, aki újra és újra nevetett. Látszott a fiún, hogy ettől nagyon elégedett, kicsit talán öntelt is volt az arckifejezése, mégis barátságosnak, és közvetlennek tűnt első ránézésre. Valami furcsa kettősség volt benne, ami felkeltette Lisa figyelmét.
    Az iskola felé vezető kis ösvényre kanyarodtak, ekkor szúrta ki őt a srác. Rávillantotta a csibészes mosolyát, és végigmérte a lányt. Lisát elfogta a félelem, hiszen leplezetlenül bámulta, még a szája is tátva volt, gyorsan be is csukta, és érezte, hogy elpirul. A fiú rákacsintott, amikor elhaladt mellette, de a vörös észre sem vette. Lisa utánuk fordult, és egészen addig figyelte a gyönyörű párost az üvegajtón keresztül, amíg el nem tűntek a szeme elől a kanyarban.
– Még jó, hogy nem nyálaztál – mormogta magának, miközben újra előre fordult.
– Hogy mondod? – közeledett felé Chris, a szokásos súlyos bakancsában, mégis nesztelenül.
– Semmi. Mit akarsz te itt? – az eufóriás érzés, amit a szőke srác keltett azonnal elszállt, s düh vette át a helyét.
– Bocsánatot szeretnék kérni, amiatt, ahogy bántam veled pár napja. Rossz napom volt, ne haragudj, kérlek – meghökkentő volt ezeket a szavakat hallani az ő szájából, és a mosolya sem volt most gúnyos, nem úgy, mint általában, egyszerűen őszintének tűnt. Lisa egészen megfeledkezett róla, hogy a válaszára vár. Kellett pár perc, amíg észbe kapott.
– Ő… izé… Nem, nem haragszom, de legközelebb jó lenne, ha nem rajtam vernéd le a port. Ijesztő volt – tette hozzá.
– Tudom – lehervadt az arcáról a mosoly, gondterheltnek tűnt. Először látta esetlennek, bizonytalannak.
– Valami baj van? – kérdezte halkan és megfogta a karját bőrdzsekin keresztül. Ma nem volt meleg, igazából 20 fok körül lehetett, így nem keltett feltűnést a motoros szerkóban. Chris ránézett, kék szeme az arcát fürkészte, aztán megcsóválta a fejét, és felállt.
– Elvihetlek? – váltott témát hirtelen.
– Jó lenne, de bűntetőm van. Csak háromkor végzek – sóhajtott fel Lisa, pedig mindig is fel akart ülni egy motorra, erre el kell szalasztani a lehetőséget, és talán nem is fog több adódni. Chris mögé, pedig bármelyik csaj szívesen felülne, főleg, hogy nem sokszor ajánlhatja fel. Kevés a városban a tíz pontos szexi pasi.
– Nem gond, visszajövök érted – nézett rá szokásos vigyorával. – Viszlát, egy óra múlva, rosszkislány – tette hozzá csibészes félmosollyal, majd felpattant a motorra, és elhajtott.
    Lisa mosolyogva megcsóválta a fejét, miközben figyelte, ahogy eltűnik az utca végén. Egészen jól elbeszélgetett vele, erre még nem volt példa. Az órájára nézett, ami lassan kettőt ütött. Visszatette a könyvet a táskájában, széthúzta a pulcsija cipzárját, és felbattyogott a maradék lépcsőn, befelé az iskolában. Semmi kedve nem volt a délutánt büntetésben tölteni, de nem tehetett semmit. Amúgy már egészen megszokta, mindig bajba került, vagy nem figyelt órán, és ilyenkor mindig kitaláltak neki valami jó kis unalmas feladatot, legalább valami érdekeset kellene csinálnia, de mindig csak a papírok rendezgetése.
   
    Végül a tanárral vagy fél óráig papírokat válogattak. Minden egyes perc óráknak tűnt ilyen unalmas feladat közben. Nagyokat ásított, és állandóan az órájára pislogott, alig várta már a három órát.
– Most vidd át őket a folyosó végére, a raktárba, ha végeztél, elmehetsz.
Ezzel az utasítással ott is hagyta őt egyedül. Felpakolta a mappákat, amennyit csak elbírt, aztán fenékkel kilökte az ajtót.
    Utána pedig már csak azt vette észre, hogy esik, és valami puhára érkezik, a papírok, pedig szállingóznak körülötte. Lenézett maga alá, és annak a barna szempárnak a tulajdonosával találta szemben magát, akit nem rég még tátott szájjal bámult. Ijedten ugrott fel, megcsúszott az egyik papírdarabon, és majdnem vissza is ült a fenekére, de egy erős kéz megragadta a karját, és állva tartotta.
– Kö… Köszönöm – hebegte a fiúnak.
– Szívesen, máskor is eshetsz rám, ha akarsz – vigyorgott, és lehajolt összeszedni a mappákat, és a papírokat.
– Bocsi, nem akartalak letarolni – suttogta pirulva, és ő is térdre rogyott segíteni.
– Semmi gond. Előfordul az ilyesmi. Mire készülsz? Csak nem… – de itt megakadt a mondat közepén, ahogy Lisára nézett.
– Csak nem mi? – kérdezte mosolyogva, és stócokba rendezte a papírokat.
– Azt honnan szerezted? – mutatott a vörös kőre a nyakában. Lisa meglepetten nézett le rá, majd megforgatta a kezei közt.
– Édesanyámé volt, csak ez maradt meg nekem róla, emlék. Meghalt, amikor születtem – érezte, hogy végig folyik egy kósza könnycsepp az arcán. Le akarta törölni, de a fiú gyorsabb volt. Az érintésétől valami furcsa melegség járta át, mintha puha virágszirmok simogatnák, csiklandoznák. Kellemes, az egész testét átjáró borzongató érzés fogta el, ahogy a bőrük összeért. Egy másodperc volt csupán, amíg hozzáért, mégis beleivódott az emlékezetébe a mozdulat, és az érzés, a jóleső melegség.
– Sajnálom, nem akartam felemlegetni. Részvétem – mondta kedvesen. – Megnézhetem esetleg?
– Öhm... Persze – Lisa eltartotta a bőrétől a láncot, hogy amaz a kezébe vehesse a követ. Óvatosan fogta meg, de rögtön elengedte, és felszisszent fájdalmában.
– Démonmágia – motyogta, de olyan halkan, hogy Lisa biztos volt benne, félreértette. – Öhm… bocs, nehezebb, mint gondoltam – egy pillanatra a kezére nézett, majd gyorsan zsebre dugta, amit észrevette, hogy a lány követi a tekintetével.
    Felállt az összeszedett papírokat bal kézzel felnyalábolta.
– Amúgy Eric vagyok – mondta.
– Lisa – nyújtott kezet, Eric lenézett rá, majd kelletlenül elővette a zsebéből a jobbját. Óvatosan megrázta, majd visszahúzta, olyan gyorsan, hogy Lisanak nem volt ideje jobban szemügyre venni a tenyerét.
– Ezt hová kell vinni? – emelte meg egy kicsit a mappa tömeget.
– A folyosó végén, balra az utolsó ajtó. Gyere! – intett a fiúnak. Az ő kezében nem volt semmi, de nem akaródzott ott hagyni, és elmenni a következő körért. 

– Miért vagy itt? – kérdezte Lisa már, amikor visszafelé
mentek a következő adagért. – Még nem láttalak ezelőtt
suliban.
– Mert nem ide járok, csak kerestünk valamit.
– Te és a vörös? – nem tudta elfedni hangjában, talán nem is akarta igazán, az ellenségeskedést a másik lány iránt.
– Igen – nevetett fel Eric –, én és a vörös. Rosie, egyébként.
– És? – hintázott a lábán, amíg a fiú felvett pár mappát. – Hol… hol van… most?
– Nem tudom, valahol itt, gondolom, de az is lehet, hogy már hazament – rántotta meg a vállát.
– Vagyis nem… nem vagy a… – megingathatatlanul nézte a kezében lévő biológia mappát, amire hatalmas betűkkel az ember szaporodása volt írva. Rögtön benne ragadt a szó, amint ezt észrevette.
– Nem vagyok a mi? – kérdezte Eric, érezni lehetett a hangján, hogy mosolyog.
– A bátyja, nem vagy a bátyja? – berakták a papírokat a helyükre. Lisa pedig a hátára vetette a táskáját.
– A bátyja? – egy pillanatra meghökkent. – Nem, nem. Csak barát.
– Barát?
– Kiskorunk óta ismerjük egymást. Együtt jártunk kiképzésre… – látszott rajta, hogy elszólta magát, még ha rendezte is a vonásait, amilyen gyorsan csak tudta.
– Kiképzésre? – emelkedett meg Lisa hangja kérdőn.
– Iiigen – nyomta meg az első betűt –, karate képzésre.

    Végre befejezték, és kiléptek az iskola ajtaján. Lisa megkönnyebbülést érzett, még ha nem is tudta igazán hová tenni ezt az érzést. Sem azt, hogy miért. Hiszen csak most ismerte meg Ericet, mégis boldog volt, hogy nincs kapcsolatban.
– Lehet, hogy találkozunk még… – mondta.
– Remélem. Majd ha legközelebb zuhansz, sietek, hogy alád vetődhessek – mosolygott ellenállhatatlanul.
– Szavadon foglak – nevetett rá vissza.
– E felől semmi kétségem – mondta, de a mondat közben elkomorult az arca.
    Lisa megfordult gyorsan, Chris állt mögötte lazán a motorjának dőlve.
– Ó, Chris – hirtelen eszébe jutott a találkozó, az órájára sandított, 10 perccel múlt három. – Bocsi a késésért, csak elbeszélgettük az időt. Nem figyeltem. Ne haragudj! – arra várt, hogy kiborul, de most levette a szemét Ericről, és ránézett.
– Nem haragszom. Eric Laserrel gyorsan repül az idő, nem igaz? – gúnyosan nézett újra a srácra.
– Ismeritek egymást? – kerekedett el Lisa szeme.
– Futólag – lenézően mérte végig a szőke fiút.
– Miért vagy itt Chris? – szűrte a fogai között a szavakat Eric.
– Lisáért jöttem – válaszolt gúnyos mosollyal.
    A lány kényelmetlenül érezte magát ebben a helyzetben. Azok ketten szemmel láthatóan nem örültek másiknak. De hogy miért? Vagy, hogy honnan ismerték egymást? Nem tudhatta, de látszólag mindketten meglepődtek azon, hogy itt tartózkodik a másik.
– Figyelj – fordult felé Eric –, nem vagyok ismerős a városban. Nem akarod megmutatni? – a háttérben Chris gúnyosan horkantott egyet, egy pillanatra Lisa odanézett, majd újra a szőke fiú felé.
– Öhm… szívesen. De mára már elígérkeztem. Esetleg máskor – mondta le sajnálkozva.
– Ha lesz még máskor – sziszegte Eric alig kivehetően.
– Mit mondasz? – nézett rá Lisa, de ő csak Chrisszel nézett farkas szemet, mintha valami néma párbajt vívnának. Meglengette a kezét a fiú előtt. – Mit mondtál?
– Semmit, csak, hogy jó lesz máskor. Mondjuk szombat? – nézett rá immár mosolyogva.
– Tökéletes. Tízkor itt, rendben?
– Itt leszek.
– Akkor mehettünk? – vigyorgott Chris, és Lisa kezébe nyomta az egyik sisakot, a másikat pedig felvette. – Viszlát, szőke herceg. Te pedig kapaszkodj! – szólt hátra, Lisa pedig átfogta a derekát. Azzal beindította a motort, és elhajtott nem törődve a sebesség korlátozással.